Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 1. szám - Bencsik Orsolya: Modelljeim a szabadban
27 Bencsik Orsolya Modelljeim a szabadban Jön Kuku, veri az ajtót. Úgy csinálok, mintha nem lennék itthon. Nem kell csöndben maradnom, úgysem hall. A lényeg, hogy ne lásson fényt, mozgó árnyat. A szobában vagyok, fekszem a franciaágyon és olvasok, pedig Imrének azt mondtam, ma is írni fogok. Nem mintha Imre valóban olvasna engem, sőt lehet, hogy nem is olvas kortárs magyar prózát, csak képben van pár névvel. Anna barátnőm Pszichomókusnak hívja, Gábor haverom időnként Inkompetens Sarlatánnak, időnként Perverznek, én maradok az Imrénél. A terápián mindig megkérdezi, erről az íróról vagy amarról mi a véleményem. Szakmailag, természetesen. De legtöbbször rossz nevet mond, például Vámos Miklósét, akit én speciel egyáltalán nem olvasok, viszont az igaz, hogy Vámos Miklós lehetőséget teremt arra, hogy elmeséljem Imrének, Tolnai Ottóért például miért rajongok. Imre persze nem ismeri a vajdasági magyar irodalmat (leszámítva a szadista hajlamú Csáth Gézát és a kokainista Kosztolányi Dezsőt), viszont szívesen meghallgat, nem értetlenkedik, nem vág közbe, amikor az árvacsáth -tal való találkozásomról beszélek, vagy Bori Imre egyik könyvének a borítóját (Varázslók és mákvirágok) festem le. Hajladozó, meztelen lánykoszorú. Öt egyforma, szőr telen, rózsaszín test. Gömbölyűek, mintha hiányozna belőlük a csont. A négy azonos, ritmikusan elmozduló vörös konty közül egy szőke, borzas hajkorona tűnik ki. De amikor anyámat, a nővéremet, a mamát és a dédmamát hozom fel témául, Imre nem figyel. A családomról már elég sok kispróza született, ha jobban belegondolok, szinte kizárólag csak róluk írtam, éppen ezért jobb lett volna már vagy húsz évvel ezelőtt szembesülnöm azzal, hogy anyámék ilyen unalmasak. Unalmasak, de nem álmosítóak. Olyan unalmasak, mint András, a komoly párkapcsolatom, akiről viszont mind ez idáig, talán szerencsémre, nem írtam. A kispolgárok. Természetesen a minirózsákat fotózó, nyugdíjas apámmal az élen, aki a már meghalt tatámról, serényen ontja magából a jobbnál jobb szépprózasorokat. Imrére a disszertációírásom közben, 2018. július 14-én, a neten találtam rá, és hát lássuk be, szegénynek fogalma se volt arról, hogy mibe csöppen. Ahogy nekem meg arról nem volt, hogy kit válasszak. Miközben az Európa Kiadó Küldj egy jelet slágerét dúdoltam magamban, a Google őt dobta ki első találatként. Egy kissé megfáradt ötvenest, egy szociális szorongót, aki sokat ingázik (Gábor haverom szerint haknizik) Budapest és a vidék között. A flegma pszichomókust, az inkompetens sarlatánt, a cvikkeres perverzt, aki ismeri Vámos Miklós, de nem ismeri Tolnai Ottó nevét, és aki azt mondja, írjam le az álmaimat. Rippl-Rónai
