Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 1. szám - Bencsik Orsolya: Modelljeim a szabadban
28 kukoricás festésmódjával, a technika leplezetlen voltával, a dekoratív külsőségre koncentrálva, ami ugyanakkor lehűti az élet melegét. Én meg azt válaszolom neki, hogy rá kell döbbennem, szeretem, ha megmondják, miről írjak. De most nincs miről, mert semmit se álmodtam, sőt alig aludtam, egész éjjel András horkolását hallgattam. Úgyhogy ébredés óta a bevetetlen franciaágyban fekszem, csak pisilni és enni kelek fel. A kiálló rugók nyomják a meztelen fenekemet, a keményfedeles, vaskos könyv sarkai szúrják a meztelen mellkasomat. Kuku dübörög, nem tágít, tudom, hogy a burjánzó, rózsaszín verbénák mellett állva lesi, várja feltűnni a sziluettemet. Csak nehogy napszúrást kapjon! Ilyenkor, háromkor épp odatűz a nap, a délelőtt még éltető sugarak most már nagy erőkkel sütik, égetik a bejáratomat és az ott szobrozó, egyre feszültebb Kuku kopasz, öregecske fejét. Pirosodó kobakját, ami többre nem, csak arra való, hogy egy fiatal kéz barackot nyomjon rá. Nem akarok felöltözni, nem akarok Kukuval beszélni, mert soha nem értem, mit mond. Mindig jön és idegesít. Elkap a kapuban, a lépcsőházban, a gangon, elkap, és már nyomulna is be a lakásomba. A huszoncöt négyzetméternyi személyességbe: ahol előszoba sincs, hanem rögtön a konyhába, a mosogatótálcába és a vízcsapba futsz bele. Ha beengedném, Kuku a forró fejét rögtön a csap alá nyomhatná, persze ha odaférne a sok mosatlantól. Talán Imrének mégiscsak írhatnék ma egy tüzes színű, brutális formaszerkezetű álmot! Kuku piros, göm bölyű feje a piszkos edények, tányérok között, folyik rá a víz. Én oldalt , mezte lenül, borzas szőke hajjal. A nyitott bejárati ajtón a konyhába dől be a délutáni sárga fény. Imre amúgy ismeri Kukut, sokat meséltem neki róla. Például arról, hogy mi az úristent akarhat tőlem. Vajon szemrevételezni akarja, hogyan élek? Le akar szidni? Valami bizalmas információt akar közölni velem? Prózát, verset, kis magyar realista drámát ír? Vagy tetszem neki? Imre azt is tudja, hogy Kuku látja, egész nap egyedül vagyok. Azt viszont már nem, ahogy meztelenül az ágyban olvasok. Imre érdeklődése kiterjed Kukunéra , mert van Kukuné, egy mindenki számára roppant szimpatikus, drága asszony, akivel a többi szomszéd szerint Kuku harminc éve nagy boldogságban él együtt. Szerintem Imre, a megfáradt ötvenes a kissé kényelmetlen tonettszékében ülve azt gondolja, ez egy ménage á trois. Pedig az az igazság, hogy engem már attól elfog a rosszullét, ha csak meghallom, Kuku kint nyüszít az udvaron. Olyankor sunyítás van, és egész nap bent maradok a dohszagú, penészes falak között, csak nehogy összefussak vele. Ha a gangon bámészkodik, háttal a lakásoknak, alamuszi módon elsurranok mögötte. A legtöbb esetben ilyenkor észre sem vesz. Nemcsak Imre, András is tudja, hogy megütközést vált ki belőlem, ahogy nyöszörög. Ahogy erőlködik. Kuku, a béna, megkötözött, de szerelmes állat. Az ideális álom-gobelinterv. Egy erőtől duzzadó, követelőző férfipaca, aki megzavarja az évek óta tartó, egész napos sziesztáimat. A viszolygást keltő, süketnéma projektum, aki hozzám beszél, de egy üzenete sem ér el. Kuku, akitől hánynom kell, és mégis a terápiák kitüntett beszédtárgya. Vámos és Tolnai, a kokainista Kosztolányi, a szadista hajlamú Csáth vagy a dekadens, a perverz és az epigon Rippl-Rónai mellett, burjánzó rózsaszín verbénák társaságában meg egy mosogatócsap alatt ábrázolva, vastag kontúrok közé helyezett kisebb-nagyobb színkockákba írva. Kuku talán maga is
