Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 1. szám - Juhász István: Záróakkord

24

Taps helyett Klára föltápászkodott helyéről, a kupachoz botorkált, fölvett a tetejéről egy fényképet. Fátyolos szemmel merengett a kép fölött, amit immár együtt néztek.

– Az én kedves családom. Apa és anya ötvenhat nyarán, a kislányukkal. Emlék egy ritka, hétvégi kirándulásról a Mátrafüred fölötti Máriácskánál. Nézd apám törődött arcát, az értelmetlen robotra fogott tehetséges mesterember szomorúságával. Ötvenben elvették a műhelyét, csak patinás gyalupadját sikerült kimentenie az államosítók karmaiból. A műbútorasztalos sorsa, akit gyerekjátékok esztergálására alacsonyítottak a darabbér két műszakos rabszolgaságában.

Klára szavai nyomán Milán előtt is képek lobbantak fel az emlék ódivatú magnéziumlángjánál. Látta a kisfiút, aki az utcai harcok elcsitultával kimerészkedett apjával, végigsétált a Nagykörúton, és elborzadt a lerombolt házaktól meg a kiégett lakásoktól. A képsortól megriadva átkarolta asszonyát, aki szelíden vonszolni kezdte őt a konyha felé. – Széthasad a fejem... reszket a gyomrom. Gyere, próbáljunk enni valamit, mielőtt összeesek. A fejvesztett rohanásban nem is reggeliztünk. Mindjárt fél négy... hosszú még a nap vacsoráig. – A hűtőben hagytunk pár palack burgundit. Ha ünnep – legyen ünnep! Ezt az évfordulót mi soha nem fogjuk elfelejteni!

IV.

Öreg este lett, mire koccintásnyi szünetekkel és a „csakazértis!” konokságával fölszámolták a szoba közepén éktelenkedő kupacot. Helyére került az elemes kisrádió, a vaskos fényképalbum, a nagy angol szótár, a kétkötetes Ibsen-összes, amelyből most esett ki Milán levélmásolata. Két éve állásért folyamodott egy kereskedelmi nagyvállalatnál, persze, hiába. S más egyebek az iskolai rolós tolltartótól a megőrzött zsebnaptárokig. Már csak a szőnyeget kellett fölseperni. Klára erőt akart gyűjteni a takarításhoz, felnyitotta a zsúrkocsin lévő, kézzel fes

tett porcelán bonbonier tetejét és kivett belőle két rumos meggyet. Már kezében volt az édesség, amikor meglepetésében felkiáltott:

– Ide nézz, Milán! Rábukkantam a Janus-plakettre... a lehető legváratlanabb helyen! – Férjével együtt örvendeztek a kincs fölött. A kis arasznyi átmérőjű arany medál a négy év előtti, Római Zeneakadémia nemzetközi csellóversenye első helyezettjének jutalma volt, hátuljára a győztes nevét gravírozták. Az egyetlen külföldi megmérettetés, ahová a művésznő elmehetett, minden egyéb alkalommal csak a párttagokat javasolták. A kitüntetéssel járó olasz nyelvű diplomát le kellett adnia a Magyar Rádióban. Lelkendezve arcához szorította a hűvös, nehéz érmét, a boldogság halvány, röpke mosolyával.

– Isten hozott, kétarcú isten! Te ősrégi jelképe kezdetnek és végnek! Segíthetnél minket ebben a sorsfordító órában okosan a múltba és a jövőbe nézni egyszerre. Hidd el nekem, Milán, így kell tennünk, soha nem felejteni a múltat és soha nem kételkedni a jövőben. A férfi átölelte feleségét, az elhangzott tüzes szavak mély hatással voltak rá.