Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Kollár Zsuzsanna: A Szendrey-hagyaték kincsei (Gyimesi Emese: Gyermekszemmel Szendrey Júlia családjában)
125 A szerző arra is rávilágít, milyen különböző városélményeket tapasztalt meg Szendrey Júlia gyermekként, írónőként és családanyaként. Ezek a tértapasztalatok részben az élet kor, az élethelyzet, részben pedig a lakóhely megváltozásával nyernek magyarázatot. Szendrey Júlia Petőf ivel három, Horvát Árpáddal két helyen élt együtt Pesten. E kettőből az előbbi a belvároshoz tartozott, míg utóbbi otthonuk a Hársfa utca 1. szám alatt volt, amely a Belső- és Külső-Terézváros határán helyezkedett el, a sűrűn lakott övezet és a teljesen beépítetlen, füves térségek metszéspontján, és jelentősen módosította az írónő várostapasztalatát. A Hársfa utcai lakásban 1867-ig, azaz tizennégy évig élt együtt a csa lád, aztán a szülők megromlott háza ssága különköltözéshez vezetett. 1869-ben az akkor tizenhét éves Horvát Attila (anyja halála előtt néhány hónappal) emlékezetből készítette el egykori otthonának alaprajzát. Gyimesi ennek és egy másik ilyen alaprajznak a segítségével, a lakáskultúrából kiindulva remekül érvelve fejti ki: Horváték otthonában nem volt hagyományos szalon, így a reprezentáció többfunkciós terekbe szorult vissza. A korabeli szokásokkal ellentétben Szendreynek külön szobája volt, amelyben dívány, könyvszekrény, kanapé, fali könyvállvány, asztal és székek, kályha, íróasztal és zongora kapott helyet, a lakást tehát a társadalmi konvencióktól eltérő funkciók és egyfajta emancipált térhasználat jellemezte. A szerző azt is megállapítja, hogy otthonuk a hagyományos polgá ri lakás funkcióival szemben sokkal inkább bizonyult magányos szellemi munkának teret biztosító műhelyként, melyben a férj dolgozószobájához hasonlóan a feleség életterében is megtalálhatók voltak ugyanazok a bútorok, még ha könyvgyűjteménye nem is vetekedhetett Horvát Árpádéval. A kötet harminckét remek minőségű képmelléklete közö tt szerepelnek az alaprajzok is, vizuális segítséget nyújtva az olvasónak. A későbbi fejezetekben a kötet fokozottan közelít a városi terek használatát megörökítő megjegyzések segítségével a Horvát gyerekek városélményeihez, és ehhez a flânerie , azaz a városi kószálás gyermeki látásmódjának megragadására törekszik. Ez az innovatív módszertan a várostörténeti kutatások egy speciális fajtája: személyes dokumentumok segítségével járul hozzá ahhoz, hogy a Horvát gyerekek mentális térképét, a város reprezentációját és hétköznapi életük gyakorlatait tegye láthatóvá, nem megfeledkezve az újságírói stílus elemzéséről, amely e szövegekben erősen jelen van, és amelyek „hatást gyakoroltak a várost bemutató szövegeik retorikájára” (43). A családi hagyatékban hét kis füzetben található a Tarka Művek , amely a gyerekek által készített folyóirat-imitáció, s egyben az elemzett, sokszínű források egyik legegyedibb darabja, mert elképesztő részletességgel számol be a gyerekek mikrokörnyezetéről. A Tarka Művek „főszerkesztője” az idősebbik Horvát fiú, aki már igencsak a kamasz korban volt e mulatság készítésekor, négy évvel fiatalabb fivére pedig a „főmunkatárs”. A lap lényegében gyermeki életviláguk esszenciája, és szinte minden tudatosság nélkül vált Szendrey Júlia családi életének és a családban róla kialakult képnek egyik legerősebb referenciájává. Egyfajta gyermeki perspektívából láthatjuk őt ennek az írásgyakorlatnak a tükrében: írónő, de legalább ennyire háziasszony, s néha szigorú anya. A lapszámok tudósítanak esti mulatságról, otthon történtekről, anyjuk sikereiről, verseket írnak és informálnak az utcában látottakról , adomáznak, naplót vezetnek. Élnek a korabeli sajtó nyelvhasználatával, lemásolják annak szerkezetét, mindez pedig arra enged következtetni, hogy rendszeresen forgatták odahaza az újságokat a gyerekek, szemükben az újságírás, a szerkesztés izgalmas hivatásnak tűnt. Ahogy a kötet szerzője is írja, ebben az intellektuális légkörben a gyerekeknek maga az írás, az alkotás egyfajta játék, örömforrás volt (45.). Gyimesi Emese kötetét lehetetlen anélkül olvasni, hogy közben ne próbálnánk meg minél többet kihámozni belőle arra vonatkozóan, hogy miként viszonyultak a Horvátgyerekek Petőfi Sándor emlékéhez. Házitanítójuk 1864–65-ben Toldy Ferenc volt, ki nem azonos az irodalomtörténésszel, hanem Petőfi Zoltán osztálytársa volt a Piarista
