Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - N. Horváth Béla: Az újraolvasott Illyés (A 30-as évek verseiről)
88 beszédhelyzetet és beszédmódot irodalmira adaptálva fordul a beszélő a „katolikus Istenhez”. S ezzel a profanizációval meg is szabja azt a teret, amely a beszéd érvényességét kijelöli. A beszélő szörnyülködik („Oh, az a mocsár ott! Oh az a kárhozat” ), de – mint mondja – élvezte a „szörnyűségeket”. A Reggeli meditáció a kommunikáció, a médiumok által torzított világát adja a modern társadalmi létnek. Az Éjféli meditáció ban még szélesebb tablóját látjuk a torzulásoknak. A valóságos világot a bomló erkölcsi rend jeleníti meg: a prostitúció, a mulatók jelezte erkölcsi romlás, a közvagyon megdézsmálása, a korrupció, lopás, az erkölcsi-etikai tévelygések: „Ez hát, ez az élet. Sóhajtozva fogom, ölelem itt most az ablak keresztfáját, nézem imbolyogni a szomszéd tűzfalon kitárt karjaimnak ijesztő nagy árnyát s a kapkodó fejét... Oh, hol van a spongya, az ecet, hogy tikkadt szomjúságom oltsa? Kétellyel, gyanúval töltözött a testem, keserűen éget, mit oly vigan nyeltem! A gúny, mit e versbe is fonni akartam, szivemet hurkolja, fojtja egyre jobban. Petroleum, földgáz tört föl úgy a földből, ahogy körülöttünk csettintgetve föltör szemérmetlenül az ördög buja nyelve, hogy a biztos zsákmányt előre izlelje. Panama! Panama! Oh micsoda példák! Az árvák házából kilopták a téglát! A kincstári lovak szájából a szénát! Még a munkálatok megkezdése előtt az egész telepről lelopták a tetőt! Családapák gyanús pénzen éjjeleznek, pisztolyra gondolnak, ha dörren az ajtó, előkelő ifjak kommunisták lesznek, micsoda megjegyzés a körmenetekre! féktelenül izgat a köruti sajtó, halotthamvasztó kell, épp az Debrecenbe! egy lakatosmester lányát megejtette. Ne szégyeld, hogy könnyek gyülnek a szemedbe.” A vers tehát feltár egy témát, a modernitás világát reprezentáló várost, s az arra reflektáló költészetet. Nehéz ezt a szöveget úgy olvasni, mint amit a költői én alternatívaként (témaként, költői szerepként) mutatna fel. Az erre reflektáló önmegidézés tele van iróniával, gúnnyal. Ez utóbbit meg is nevezi („A gúny, mit e versben is tenni akartam” ), de nehéz másképp olvasni a szomszéd ház tűzfalán imbolygó corpus jelenségét. Amire még rá is játszik a Krisztus kereszthalálára utaló ecet, spongya. S a gúny belefonódott a versbe, ahogy feltör „szemérmetlenül az ördög buja nyelve” . De a zárószakasz fürdőképe sem a reális valóság, a nagyváros hétköznapiságának felidézése. A „pokol égő habján” elkárhozó „pogány nők” bűne, hogy „hív lelküeknek combjuk mutogatták” . Azaz két irányba viszi az olvasót a vers. Egyfelől a nagyváros témáját megverselő poétikumot kínálja annak sokoldalúságával, izgalmaival (erotikájával), másrészt az erről való szólás gúnyos attitűdjét.
