Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - N. Horváth Béla: Az újraolvasott Illyés (A 30-as évek verseiről)
89 A költői én, amely a verskezdetben csak a katolikusok Istenét szólította meg, eltávolította magától az első lehetőséget, s a nagy témákról (mint a bonyolult valóság vagy az Istenhez való beszéd transzcendenciája) gúnnyal beszél: „De miért könnyezed te csak a világot? Micsoda tetszelgés, kérkedés még most is! Sajnáld tenmagadat, ten nyomorúságod! Tudod, hova kerülsz? lelked merre oszlik és a végső napon mit döntenek róla? Nem áldoztál te sem érettségi óta.” Az önmegszólító zárlat – ismét csak a késő modern beszédmód babitsi, kosztolányis, József Attila-i formákhoz hasonlóan – azonban kilép ebből az alternatív szerepből is. A másról, másokról való beszéd álságossága („tetszelgés”, „kérkedés”) helyett önmagára fordítja a figyelmet. S ez a személyesség a prófétikus látomásosság és a vizualizáló beszédre való reflexió gúnyját most önmaga öniróniájával kapcsolja össze. A modernitás életérzése, a dehumanizáció, s a nyomában létrejövő elidegenedés egy másik szövegnek is meghatározó szemléleti kerete. A Hűtlen jövő (1938) című kötetben jelent meg a Vidéki állomáson . A versben megjelenített életérzés ugyan nem előzmény nél küli – gondolhatunk már a Nehéz föld ben megjelent Novemberi ég alatt menekülésérzetére vagy a Rend a romokban válságverseire (Fogoly, Avar ) – , ilyen művészi kiforrottságában azonban szinte egyedüli az életpálya ezen szakaszában. Tamás Attila (szűkszavú) értelmezésében így ír: „Az elhagyottság, az üresség a lét-megszűnés: a kívül-belül fokonként kialakuló semmi érzetével szembesít, és a semmihez annak ellentéteként hozzátartozó abszolútumnak a titkával.” (Tamás, 1989, 101.) A verset átható életérzés és az olyan motívumok, mint az űr, a semmi, a szöveget az egzisztencializmus filozófiájához kötik. A Vidéki állomáson egy beszédhelyzetet imitál, az Úrral való diskurzust. Az Úr a vers elején és a végén – tehát a teljességben – jelenik meg. Először emberi attribútumokkal, aki csak ígér, s ízét veszi az italnak, azaz megrontja az emberi lény életét, boldogságérzetét. A második megjelenése a verszárlatban történik, igazi Úrként, az abszolútum megtestesüléseként. A vers köztes terét az én önbemutatása, önértelmezése tölti ki, kapcsolódva az Úr jelenéseihez. A szöveg alakulásának történetét, s abból kibontható értelmezési lehetőséget, megvilágítja Kabdebó Lóránt érdekes tanulmánya, mely Illyés versét Szabó Lőrinc Régi és modern című alkotásával veti össze: „Az első fogalmazvány a Rend a romokban kötetben megjelent Éjfél után szemléleti struktúrájával egybehangzó; a vers első szavait választja címül (Egy kortynyi), s expressis verbis kiírja a meg nem érkező, az elszakadást beteljesítő valahai feleség becenevét: »Jönnek, mennek a vonatok. / Hozzák a jövőt, ahogy jönnek. / És mind«. De mihelyt válásban lévő első felesége megnevezését leírja, ugyanazzal a tintával azonnal duplán át is húzza, és folytatólagosan a lendülettel egy semleges női névvel helyettesítve tovább folytatja a sort: »Rozal nélkül robog / tovább. A szivem egyre könnyebb.« Egy későbbi ceruzaírású javítással kiteszi a Rozal á-ja fölé az ékezetet, majd ugyanezzel a ceruzával kisatírozza a csak helyettesítésül odakerült női nevet, egyben megtalálja – ideiglenesen – az elfogadható poétikai megoldást: »És mind ő nélküle robog / tovább.« Így értelmessé igazítja a versszakot. A második variációként felfogható (Egy kortynyi... címmel ellátott) kéziratban végül megtalálja a sor végleges, poétikailag értékesített, személytelenné konkretizált megoldását: »Mind kedvesem nélkül robog / be és el.« Ezt követően, a harmadik variáns fölé címként már a végleges megoldást (Vidéki állomáson) írja, és az 1940-es versgyűjtemény 1938-as évszámmal jelzett ciklusában adja közzé.”4 (Kabdebó, 2016, 765.) A versváltozatok azt is mutatják hogyan iktatódik ki a személyesség, hogyan tolódik át a beszéd az általánosság,
