Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Lőkös István: Iskolaéveim
55 Üdvözlégyet s a Magyar Hiszekegyet. A Jézus tanította imádsággal van egy kis gondom. Édesanyám – úgy négyéves lehettem – már esténként, lefekvéskor tanítgatni kezdte a Miatyánkot. Természetesen a protestáns felekezetekben hsznált, Máté evangéliuma szerinti szöveget – ezzel a befejezéssel: „Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. Mindörökkön örrökké. Ámen”. Sokáig vívódom: szóvá tegyem-e a tanító néniek aggályaimat, hogy ti. most melyik változatot mondjam? Mivel a szöveget megszakítás nélkül követte az Üdvözlégy, kénytelen voltam elhagyni a protestáns változatot. Édesanyámat kérdeztem: mi lenne a helyes? Ő megnyugtatott: mondd az imákat úgy, ahogyan a tanító néni kívánja. Történetemhez tartozik a katolikus szertartáshoz, a szentmisékhez való gyermeki viszonyulásom históriája. Katolikus osztálytársaimnak kötelező a részvétel a vasárnapi „nagymisén”. A felsőbb osztályosok nemcsak hallgatói, néhányan részesei is a szertartásnak: ők a ministránsok, aminek presztízsértéke van, rangot jelent. Nemcsak hogy szívesen vállalják, olykor versengenek is a lehetőségért. Ilyenkor Sándor úr, a sekrestyés és harangozó dönt a vitában. Az osztályok „hierarchiájában” rangsor érvényesül. Előbb „lógósként” vesznek részt a szertartásban, majd a latin szövegek megtanulása után már a ministránsruhát is magukra ölthetik. A falut is súlyosan érintő háború pusztításai után (a templom ablakai mind sérültek) a naponkénti „kismisét” a „felső iskolában” tartják (ahol már ekkor ötödikes elemista vagyok), s az osztályunkbeli fiúk a ministránsok. Egy alkalommal – bármily meglepő – református létemre magam is ott térdepelek az alkalmi oltár előtt – igaz: csak „lógósként”. Szóval – bár számomra nem kötelező – mégis minden vasárnap délelőtt ott vagyok osztálytársaimmal együtt a nagymisén. A latin nyelvű liturgia dallamvilága, az orgonaszó mellett persze a harangozás és az orgonafújtatás lehetősége is vonzó tényezője önkéntes templomba járásomnak. Pedig a szertartás két órán át tart, a liturgikus rész a kezdet, amit a második órában a prédikáció követ. Az előbbi varázsa, a latin nyelvű textus foszlányai most is élnek bennem: Dominus vobiscum. Et cum spiritu tuo. Per omnia secula seculorum. Amen. Sursum corda. Habemus ad Dominum Deo nostro. Gracias agamus Domino nostro. Dignum et justum est. A felnémeti templomba olykor betérve, s a megszólaló orgona zengése nyomán a lorettói litánia szövegének a kántor úr által intonált dallana és textusa is felfrissül emlékezetemben: „Uram, irgalmazz nekünk! / Krisztus, kegyelmezz nekünk! / Krisztus, hallgass meg minket! / Mennybéli Atya Isten irgalmazz nekünk. / Megváltó Fiú Isten, irgalmazz nekünk. / Szentlélek Úristen, irgalmazz nekünk. / Szentháromság egy Isten, irgalmazz nekünk.” A szöveget kísérő dallam – az orgonán megszólaltatva – gyermekkori zenei élményeim egyik legszebbike. A prédikáció bűvölete. A „főúr”, Süle János kitűnő szónok. Gyermekként ugyan nemigen fogom fel szentbeszédei tartalmát (legfeljebb, ha benne valamely, a faluban történt vétekre, vagy legalábbis nem illőnek számító eseményre, cselekedetre alludál), de valósággal lebilincsel prédikációinak mesteri retorikai felépítése. Nyolc-tíz éves gyermekként persze mit sem tudok a retorikáról, ám valami különös, nyilván velem született tulajdonság folyományaként, mindig magával ragad szövegének szinte már zenei effektusokkal teli akusztikája.
