Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Lőkös István: Iskolaéveim
56 E szónoki képesség és erudíció rendkívüli voltát igazán negyvenöt telének egy szomorú napján kezdem felfogni, vagy legalábbis sejteni. Szomszédunk nálam tán négy-öt évvel idősebb fia, Ernő a front elvonulása után, a pincei óvóhelyről hazatérőben taposóaknára lép, lábát bokában amputálják, s bár a műtét sikerül, tüdőgyulladása a halálba viszi. A gyászszertartás – falusi szokás szerint – a halottas háznál történik. Az udvaron felravatalozott holttest fölött – a gyászszertartást követően – nem a kántor, maga Süle plébános úr mond búcsúztató gyászbeszédet. Orációja a háború borzalmairól, értelmetlen voltáról, a család egyetlen, ravatalon fekvő fiának erényeiről, a szülőket ért pótolhatatlan veszteségről, az isteni akaratban való megnyugvásról s a feltámadás krisztusi ígéretéről szól. A gyászbeszéd legdrámaibb hatású, a gyászolók zokogásába torkolló mondata ennyi volt: „Isten veled Jakab Ernő!” E katolikus szakrális impressziókkal, környezeti hatásokkal párhuzamosan apám, koromhoz szabott formában, a rá mindig jellemző tömör fogalmazással igyekezett a kálvinista hitvallással kapcsolatos legfontosabb ismereteket velem megismertetni. Nevezetesen, hogy a reformátusoknál nincs gyónás és áldozás, két szín alatti úrvacsoravétel van, nincs elsőáldozás és bérmálkozás, hanem konfirmáció, amely által a gyülekezet tagjává válik a konfirmandus, hogy a református templomban a „faragott képet ne csinálj magadnak” parancsa szerint nincs oltár, csak úrasztala, s az igét a tiszteletes úr a szószékről hirdeti. Szól a gyülekezeti énekek fontosságáról, a százötven genfi zsoltárról, amely a református énekes könyv tartalmának felét jelenti, s megtudom: két legfontosabb énekünk a 42. és a 90. genfi zsoltár. Tudatában ez utóbbi, nyilván nagyapám emlékezete nyomán, aki a 20 század elején néhány évre elment szerencsét próbálni Amerikába, a Fiuméban hajóra szállók fohászaként élt. Ezt a két zsoltárt, még iskolás korom előtt, szövegszerűen is, énekelni is megtanulom. Kezembe adja a Heidelbergi Káté egy régi kiadását, amelyet – mondja – majd a konfirmálásom idejére kell megtanulnom. A két hitfelekezet szakralitása közötti különbségek szüleimnél semmiféle ellenérzést sem jelentenek, szentmise-látogatásaimat éppúgy tudomásul veszik, mint a katolikus hittanórákon való aktív szellemi részvételemet. Hitéleti szabadságom nemcsak a vasárnapi miselátogatásokra korlátozódik, eljárok az „októberi litániákra” is, s nagy boldogság tölt el, amikor a kántor úr, Inczédy Laci bácsi, maga mellé ültet az orgonánál. Egyszer az éjféli misére is elmerészkedek (még nem vagyok tízéves), a csikorgó hideg és az éjszaka sötétje ellenére. A feltámadási körmeneten viszont 1944-ig minden esztendőben ott vagyok. A processzió misztériuma éppúgy elbűvöl, mint a tisztelendő úr aranyszálakkal hímzett miseruhája, s a lemenő nap fényében ragyogó monstrancia, a templomi zászlók sokasága, a feltámadás örömét hirdető „szenténekek” különös, ma már tudom: a barokk korból átörökített dallamvilága, amelyet a kántor úrral az élen, a hitvalló tömeg áhitattal énekel. Ebben a praeökumenikus állapotban egyetlen egyszer adódott lelkiismeret furdalást okozó szituáció. 1942-ben – másodikos vagyok – egy napon a tanító úr a tanítás befejezése után e szavakkal bocsátja el az osztályt: „Holnap reggel, negyed nyolckor a sekrestye előtt sorakozó!” Hűvös tavaszi reggel van, az eget szürke felhők takarják. Benn a templomban az oltáron már égnek a gyergyák,
