Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 12. szám - Orosz István: Emlékek apámról II.

38

A levélben említett Németvölgyi temetőt ma inkább Farkasrétiként emlegetik. Azért választotta, mert ott feküdt a férje és középső lánya, akik ’45-ben Budapest ostroma alatt haltak meg. Nem ott nyugszik mégsem. Panni néniéknél, Pécsen halt meg 1964-ben, ott is temették el. Ha olykor emlékezetemben megjelenik, legtöbbször a domború szemüveglencse mögött hatalmassá növő szemeket látom és valami langyos paplanillatot érzek.

Apám a beregszászi gimnáziumba gyorsabban beilleszkedett, mint hitte és várta. Az osztálytársak zöme ebben az iskolában kezdte a csehek alatt, negyedikesek voltak, amikor elkezdődött a magyar világ. A tanárok nagyobb része viszont az anyaországból érkezett, vagyis apámhoz hasonlóan új volt, ráadásul szinte mindnyájan 30 alatti fiatalemberek.

Osztályfőnökünk, magyar- és latintanárunk egyenesen kecskeméti, Koszorús István, aki régebbi iskolámban érettségizett, s tanított is ott egy évig, engem ugyan nem, de emlékezett rám Kecskemétről. Apám és beregszászi osztályfőnöke az iskolás idők után is kapcsolatban maradt. Kárpátalja elvesztése után Koszorús tanár úr Miskolcra került, az ottani Földes Ferenc Gimnázium tanára lett. 93 évesen, 2006-ban halt meg. Leveleztek, telefonáltak, s ha olykor találkoztak, tréfásan idézték a latin mondást: Quem dii odere, paedagogum fecere – Akit az istenek gyűlölnek, azt pedagógussá teszik. Itt van előttem egy szépen bekötött, valószínűleg egyetlen példányban létező album, Koszorús István Samarjay Károly költőről – Petőfi és Jókai barátjáról – írt egyetemi szakdolgozata. 1934-ben készült – Horváth Jánostól „kitűnőt” kapott rá. 1990. február 1-én postázta apámnak. Azért küldte-e, hogy apám segítse a megjelenését? Megörököltem az albummal a felelősséget is? Egy darabig hordom, lesz-e, akire áttestálhatom? Talán már nem indiszkréció, hogy a gépiratos albumba ragasztott kézírásos levél egy részletét idemásolom. „...annak idején egy adatot elhallgattam, mégpedig azt, hogy – nemesség ide, nemesség oda – a költő édesapja csizmadiamesterséget folytatott. Ebben önmagában nem is lett volna semmi szégyellnivaló, de az egyik „suszter”-unoka, Samarjay Lajos kegyelmes úr, MÁV vezérigazgató tudomást szerzett készülő munkámról, magához hívatott, megvendégelt és megkért, hogy nagyapja foglalkozásáról „ne szóljon szám”. Dolgozatomat elkérte egy időre, de a kinyomtatás költségeire semmilyen segítséget nem ajánlott föl. A doktorátushoz akkor még ez is megkívántatott. Én ilyen áldozatot özvegyasszony édesanyámtól nem kívánhattam.” Arra nem emlékszem, hogy apámmal Beregszászban járva bementünk-e a gimnáziumba, ha nem vitt oda, alighanem a szovjet idők drasztikus változásaitól féltette az emlékeit. Valamikor a kétezres évek elején néhány író és művész társaságában mégis jártam ott. Nagy Gazsi, Ács Mara, Szemadám György... Velünk volt Gerzson Pál festőművész is, aki a „magyar időkben” Kárpátaljára helyezett állatorvos édesapja miatt Ungváron diákoskodott, átlátogattunk hát az ottani gimnáziumba is. A színvonal talán alacsonyabb volt a kecskemétinél, különösen idegen nyelvekből (a latint és a németet később kezdték). A matematikát itt szerettem meg, s itt szilárdult meg irodalmi és történelmi érdeklődésem. A légkör szabadabb volt, mint Kecskeméten, rész-