Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Orosz István: Emlékek apámról II.
31 a fölötte levőkre tisztelettel, az alatta állókra megvetéssel néz, a horizontálisak perspektívája szerint – a dolgokat egymás mellé rendező domborzat folyománya lenne? – mindenki egyenlő. Az persze, hogy ilyesféle etikai alapelveket fogalmazgasson, pláne, hogy hivalkodjon velük, távol állt tőle. Azt viszont, hogy megfogalmazatlanul is betartsa, magától értődött. Máig aggaszt, vajon mikor lépek át ezeken a kimondatlan tételeken, hogyan rúgom félre őket, egyre feljebb lépegetvén a társadalmi elismertség lépcsőin. Ha parvenü sikereimmel olykor hencegni támad kedvem, az ő gyanakvó pillantása hűt le, s hogy e tekintet mögött még az élő vagy már a halott szeme látszik, voltaképp egyre megy. Amikor Sütő József, a lelkipásztor nagyapa nyugdíjba ment, akkor költöztek Barkaszóról Beregszászba. Először bérelt házban laktak, abban az utcában, amely a Bocskay utcából a városközpont felé haladva jobbra nyílt s egy kis Vérke-híd felé vezetett. Kényelmes, nagy ház volt hatalmas kerttel. Sok olvasmányom színhelyét képzeltem ide is, pl. a Színek és évek reggeli cigányzenés köszöntése ennek az udvarán történt. A Memoár ban is sokszor említi olvasmányait, többször előfordul, hogy élete egy-egy momentumát – helyszínét vagy eseményét – egy-egy könyv alapján idézi föl, a Napló ban pedig szinte összemosódik a megélt és az olvasott világ. Megkockáztatom, az utóbbi, a naplóírás harminc éve alatt elolvasott több száz könyv élménye már fontosabb számára, mint ami körülveszi. A kert fái között a Gimnázium tetejét lehetett látni, akkor még nem sejtettem, hogy oda fogok járni. Sokat olvastam ebben a házban, vagy inkább az udvarán, ha jól emlékszem, főként Mikszáthot, pl. A vén gazembert. Velünk (nagyapáékkal) szemben laktak Till borbélyék (az üzlete a Bocskay utcán volt), Anci lányával sokat játszottam. Később a gimnáziumban eggyel (vagy kettővel?) alattam járt. Beregszászban nagyapáéknak sok ismerőse, barátja volt, akikhez vizitbe kellett mennünk. Emlékszem Sándor Pistáékra, Dénesiékre, Szilágyiékra (a bácsi teljesen süket volt, írni kellett neki, olyan lapra, amelyről egy húzással lehetett törölni az írást), Véghékre. Utóbbiakra azért is, mert egy vakációt az ő házukban töltöttünk, azt hiszem, azért, mert nagyapáéknál – talán Panniék is otthon lévén – nem volt hely. Hogy Véghék hol voltak, nem tudom; miénk volt az egész nagy ház és a szép, gondozott kert. Olvasmányszínhely ez is: a Buddenbrookban Grünlich első látogatása az itteni kertben zajlik le. Mikor a ’60-as években Beregszászban voltam, Istvánnal elmentünk ebbe a házba. Minden olyan volt, mint annak idején. Velem járt volna ott? A beregszászi utazásból csak töredezett emlékképek maradtak meg, fölülírják őket a későbbi kárpátaljai utak, amelyeket már mások társaságában tettem. A legélesebben a csapi állomásra emlékszem, a vasúti nyomtávok különbözősége miatti több óráig tartó unalmas várakozásra, amit az a körülmény, hogy másik idősávba kerültünk, még egy órával megtoldott. Apámat, mint mindig, megviselte a kényszerű semmittevés, de azért türelmesen magyarázta el mindkét furcsaságot – akkor jártam először külföldön –, és fegyelmezetten nyitogatta a csomagjait a magyarul is értő, de megszólalni csak oroszul hajlandó tányérsapkásoknak. Most is érzem a hatalmas váróterem különös illa-
