Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Orosz István: Emlékek apámról II.
32 tát, a föl-alá pöfögő mozdonyok gőzéből, a másként finomított üzemanyagokból, a padlóra szórt olajos fűrészporból, a cigarettafüstből, az izzadtságból, a benzinnel tisztított kabátok kipárolgásából, a fokhagymás uzsonnákból, a kidugaszolt pálinkásüvegekből előgomolygó, és persze a híres szovjet kölniből, a Krasznaja Moszkvából összeálló megnevezhetetlen szagot. És látom a gipszstukkókkal díszes terem hatalmas partizánfreskóit is, ahogy az életnagyságú alakok sorát a csatlakozásukra várakozó tömegek egy szinttel lejjebb megismétlik. A csapi állomásra persze csak a szovjet időkből emlékezhetem, 1991 után már autóval keltem át a határon, odaát úgy mondanák, taxival. A személyautót taxinak mondták a rokonok is, a gyereket pulyának, a babot paszulynak hívták, és a kukorica helyett azt mondták, málé. Nem emlékszem, hogy nagyanyám vagy apám használták volna ezeket a szavakat otthon, Csépán vagy Kecskeméten, de olykor mégis használniuk kellett, mert amikor először hallottam odaát, mindet megértettem rögtön. Mondták viszont, főleg nagymama, aki nemcsak mondta, de csinálta is, a szegényvitézt, a csörögét és a „csehpimaszt”. Az első bundáskenyeret, a második hosszúra és keményre sütött fánkfélét, a harmadik tarkedlit jelent, ami szintén valami fánkszerű eledel, puhább, kerekebb a csörögénél, és baracklekvár dukál hozzá. A név ugyan nem kapcsolatos a Trianon utáni cseh uralommal, hiszen már a Pallas Nagylexikon 1893-ban kiadott negyedik kötetében is szerepel, de nagymama hangsúlyából, legalábbis utólag fölidézve, mégis képes vagyok kihallani valami összefüggést. A kedvencem egyébként – úgy emlékszem, apám sem vetette meg – a krumplipuffancs volt, amit sokkal érdekesebben is lehetne hívni, tócsninak, lapcsánkának, banduráknak, cicedlinek, görhönynek, de otthon egyik nevét sem hallottam. Nehéz megállnom, hogy ne szenteljek neki önálló fejezetet, megemlékezve benne Antall Pityke barátom születésnapi zsúrjairól, ahol állítólag miattam volt állandó tartozék a lapcsánkás tál, vagy másik barátomról, Krzysztof Duckiról, akinek egy krakkói vendéglőből telefonáltam, segítsen a rendelésben – placki ziemniaczane, mondtam tovább a pincérnek –, és persze az ötvenedik születésnapomról, amelyre ötven krumplipuffancsot sütött ki Dóra. Volt még nagymamának egy gyakran használt különös szava, amit senki más nem mondott, persze apámat kivéve, a hajdináskodni. Ahogy leírom, alá is húzza nyomban a Word javítóprogramja: ilyen szó pedig nincsen. Amikor kisfiúként nagy magabiztosan valami kihaénnem emberkedésbe fogtam, már mondta is, na ne hajdináskodj. Faggattam író, nyelvész ismerőseimet, még Vári Fábián Laci költő barátomat, a beregi népköltészet szorgalmas gyűjtőjét is megkérdeztem, de egyikük sem ismerte a szót. Az Erdélyben haricska, másutt tatárbúza néven is emlegetett hajdináról persze mindenki tudott, sőt a hajdinakása, a hajdinalepény ismeretével sem volt gond, de az igét nem hallották. Talán a növény és az ige közt csak véletlen, formai egyezés van, nem kell tartalmi összefüggést keresni. Hangulatfestő szó lehet, arra a hadováló, betyárkodó, duhajkodó gesztusra utal, ami miatt nagymama rám szólt: Istvánka, ne hajdináskodjál már megint! (A húgomnak a pernahajder szó is eszébe jut, vajon azért-e, mert hasonlít a hangzásuk, vagy mert annak tart, hajdináskodó pernahajdernek?)
