Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Tóth Erzsébet: Álomveszély; Nulla olvasatlan; Fogadóképes (versek)
11 Tóth Erzsébet Álomveszély Annyira szeretek aludni, hogy az már botrányos. Mondhatnám: perverzió. Alig ébredek föl, már azon töröm a fejem, hány órának kell eltelnie, hogy újra nyugovóra térhessek. És miket kell csinálnom addig? Mindig menni kell valahova, postára, bankba, boltba, a hivatalokat inkább elkerülöm, most könnyű, mert vírusveszélyre hivatkozhatok, imádkozom, tartson még egy kicsit, néhány hónapot, évet, hogy visszacsavart lángon élhessek. Van vagy húsz arcmaszkom, tíz üveg fertőtlenítőszerem, mindig az alkalomhoz igazítva. Csakhogy nincs alkalom. Kiiktattam mindet. Nem megyek. Csak nem képzeled? Vírusveszély van, ha nem tudnád. Nem magamat féltem, dehogy. Nekem már mindegy. De ha valakit megfertőzök? Azt nem viselném el. Inkább elkezdek már délután háromkor alváshoz készülődni. Attól függ, milyen álomra készülök. Szerelmesről már szó sem lehet, de azért valami kis izgalom kell az álomhoz. Valami könyv, ami nem untat nagyon, gyertyáról szó sem lehet, még felgyújtom ártatlan lakótársaimat. Bár az egyik nem olyan ártatlan, elérte, hogy róla ábrándozzak, sőt kavics-gyűjteménnyel üzengetünk egymásnak, lehet, hogy csak én képzelem. És persze minden szál cigarettát el kell szívnom az alvás előtt, mert az lenne a legkínosabb, ha maradna egy szál: dohányzás közben érte a halál. Végül álmokat kell kitalálni, valami boszorkányosan izgalmasat, mondjuk, egy régi barátomat kerülgetem, és bombát dobok rá. Nem tudom, de biztos megérdemelte. Ha meg nem, tehetek én róla? Hisz ez csak álom volt, de a legjobb úgy aludni, hogy nem is álmodom. Álmodni veszélyes. Általában így ágyazok meg magamnak.
