Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 12. szám - Darvasi László: Halhatatlanok (regényrészlet)

10

– Hagyjál engem békén – Erna fölállt, nagyon félt. Azt a valamit gyorsan a kabátja alá dugta. Ott hagyta a veszélyes, semmirekellő embert. Visszasietett a Magyar Színház elé, maga sem értette, honnan tudja az utat, de megtalálta, már állt a bejárat előtt. Addigra jócskán az estébe értek. Oltogatták fel és le az előtér lámpáit, vége lett az eseménynek. Meleg folyt az arcára, a könnye. Tódultak a gazdag, a tehetős, az okos, a befolyásos emberek. Egyszerre megtalálta Gál, átölelte.

– Ne haragudj, Erna.

– Rossz volt egyedül.

Egy kicsiny szállodához mentek aztán. Nem beszéltek közben. Magasodott egy nagy, vörös piacház a környéken, Gál megszólalt, tudod-e, erre élt Petőfi és Jókai. Hogyne tudná! De jó volt megérkezni. A recepciós megnézte őket, a ceruzája végével ütögette a fapultot. Halak rajzai voltak a falakon. Tele volt hallal a recepció. Sügér, viza, mennyhal, kecsege, meg békák. Nagy és puffadt, zöldre festett kecskebékák. Erna, azt gondolta, föl akar az illető recepciós vágni a hülye halaival. Ezek úszkálnak a Dunában?

– Gál Endre tanár és a kedves felesége – mondta a férfi, körmölte a nagy füzetbe. Fölpillantott. – Igaz?

– Összeházasodtunk egyszer, uram – szólt Erna –, de inkább a szeretője vagyok. Nyugodtan odaírhatja, a szeretője.

A recepciósnak elnyílt a szája, aztán magában motyogva hozta az igényelt liter vörös bort. Valóban úgy aludtak, akár a hitvesek, összeért a lábuk. Furulyázott a kis szobában a hideg. Gál csődöt mondott. Erna simogatta az arcát, dúdolt. Addig csinálta, míg a férfi el nem aludt. Ő meg dúdolta neki halkan Seres Rezsőtől az öngyilkosok himnuszát. Aztán óvatosan megnézte, mit adott neki az átkozott Stein Frici.