Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Darvasi László: Halhatatlanok (regényrészlet)
8 budai dombok tejfehér ködben úsztak, a fehéren átpislákolt egy-egy fénybogár, a szürke folyón jégtáblák tolakodtak. Sirályok rikoltoztak, a parton a hidegben is andalgott néhány szerelmes. Megebédeltek a nagy zsinagóga környékén, kései ebéd volt az már, Erna főzeléket akart, aztán rántott csirkét kapott, sült krumplit, meg bort is valamennyit. Kövér kancsóból itták a piros, fűszeres bort. Gál szótlan volt, Erna jókedvű lett, nevetnie kellett, nem szégyellte. – Mosolyogjon már, na, csak egyszer. Gál mosolygott, nem volt az igazi. Eljött az este, az a sok fény, hullámzó, görbülő neonok, lámpák sárga tánca, dudaszó, benzingőz, járták a várost, lehelték a hideget, egyszer csak ott voltak, ahová igyekeztek, a Magyar Színház épülete előtt. Megállt a férfi, bevárta, Erna folyton lemaradt. Hol volt már a Mosoly iskola. Áthunyorogtak a csillogó ajtóüvegen. Micsoda tumultus! Szmokingos urak és hölgyek pompás estélyikben, táncolt a fehérrel a fekete, kint cigarettáztak néhányan, jelentőségteljesek voltak, mindenki fontosnak tetszett, ez, kérem, egy világhírű irodalmi est. Gál bólintott, belépett a fényben úszó előcsarnokba, intett Ernának, maradjon. Erna nem is mert a tanár után lépni. Vagy nem akart. Még mindig belátott a zsúfolt terembe, ahol lépni alig lehetett már, billegtek a pezsgős poharak. Állt, csak várt, ette a hideg, vacogott, szegény vagyok, szegény vagyok. Most mit tegyen. Így fog maradni? Megjött egy magas, erős testű hölgy, bundában volt, mellette kicsi ember. Mintha anya jött volna a gyerekével. De nem. Igazi párok voltak. Milyen furcsák. Voltaképpen szerelmespárok. Mielőtt beléptek volna az előtérbe, megcsókolták egymást, szájon, drágám. Drágám! Ernának ismerősek voltak nagyon. Mintha látta már őket. Hol láthatta? Náluk, a városában, nem? Gyere már, Emil! Akkor valahonnan, maga sem tudta honnan, de odaállt mellé egy férfi, finom, bajuszos fej, elegáns, finom szabású posztó zakó. Szikár, magas alkat. Fiatal korában látott ilyen urakat az öreg gróf vendégségében, némelyik raccsolt, legalábbis affektált. Nem úri megjelenés mégsem, nem arisztokrata. Hanem akkor miféle szerzet. Inkább olyan otthonos. Előkelő, de nem úri. Mint aki otthon van a világban. Nem elfoglalta, nem birtokolja, csak helyet foglal benne, mint egy előkelő vendég. Nem nyúlkál, nem kapkod a dolgok után, jönnek a keze alá azok maguktól. Ezt tudta volna Erna mondani, ha nem látja meg a szája sarkában húzódó keserű vonást, az otthontalanság furcsa karcát, hogy mégsem egészen így lehet. Erna nem látott még idegen polgárt, aki mögött mintha az egész nagyvilág állt volna. Megjelent a szép, idős férfi mellett egy fiatal ember. Mint egy hordár, de annál elegánsabb. A bajuszos most Ernára nézett, megszólalt. – Keres valakit? – németül beszélt. A fiú fordította, elfintorodott közben, ahogy Ernát jobban szemügyre vette. – A férjem bent van már – mondta Erna. – Szóval itt van a férje. Újságíró?
