Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Darvasi László: Halhatatlanok (regényrészlet)
7 imbolygó hátát. Fázott, hova tegye a vörös kézfejét. Karcolt a hideg, játszott bután a lélegzet. Addig követte a hosszú úton, amíg egy szálloda elé nem értek. Ebben a szállodában működött egy gyönyörű kávéház. Olyan volt, mintha órák teltek volna el. Negyedóra volt mindössze. Alig mentek. Britannia volt a kávéház neve. Ide tértek be a rövid, de hosszúnak tűnő séta után. – Templom – szólt Gál, fogta Erna kezét, többet nem szólt, húzta, terelte. Stein Frici bandája is fészkelt itt, aztán a fehér tiszt urak. Sárga szoba, Vadászterem, a székelyek ivója, ez mind itt van. Tágas, elszédítő termek, a örökös szivarillat. RaduKipter egyszer nagyon itt, amikor fölutazott lemezt venni, egy táskányi dzsesszt elhagyott, rendes volt a főúr, utána küldték a táskát. Itt székelnek az éjszakát kísértve a pesti írók. Gyülekeznek, mint akik háborúba indulnak, itt beszélik el a világ ügyes-bajos dolgait, itt vesznek össze halálosan, itt irigylik egymást, békülnek vállvonogatva. Mutogatják a verseiket, a meséiket, az irományukat. Tányérnyi húsokat esznek, zsírral pecsételik magukat. Mártogatják a hús levét fehér kenyérbéllel, fénylik az ábrázatuk, nagy szonetteket böfögnek. Céklalével kenik be a szeretőjük száját, játszák a vérest. Isszák a súlyos villányi borokat,megváltják a világot, de csak magukat döntik romlásba, annyira magányosak. Holnap fölolvasok, kérlek. Életfontosságú! Itt vár rájuk az életük föllépése. De csak a magányuk, az hallgatja őket. Erna szédült ennyi élménytől, látványosságtól. Elég, elég! Fölfigyelt, hogy már-már bosszantó nyíltsággal bámulja őket a nyúlt férfiú egy körkörös, hajlított lábú asztalka mellől. Úgy néz, mint aki meg akarja büntetni őket. Olyan bíróféle. Hasonlított kicsit Zalatnai Elekre. Magas, ülétben is tekintélyes alak, elegáns. Erősen lenéző tekintete volt, szép, hosszú ujjaival dobolgatott a márványon. Büntetni fog, semmi kétség. – Figyel az úr bennünket – szólt, érezte, Gál megremeg. – Ismeri? – Van szerencsém ismerni. – Bíró? – Az is, de inkább író. Ernának eszébe jutott valami. – Én is ismerek egy írót. – Kit? – kérdezte Gál, de látszott, hogy nem érdekli. – Magyar... Károly? – Ja, igen, az egy népi alak. Jártak nálunk, a városban, tudom. – Honnan tudja? A nagyfejű író ekkor fölállt, odament hozzájuk, hanyagul tüzet kért Gáltól. – Olvastam a verseit – szólt mintegy mellékesen, elfújta a füstöt. Gál olyan fehér lett, mint a papírlap, amelyre a versei kerülhettek. Erna eltátotta a száját. – Tetszettek – mondta, és visszament az asztalához, a szétszórt jegyzetei fölé hajolt. A Duna-partra sétáltak aztán, hatalmas bejáratú, vasalt kapujú épületek között lépdeltek. Ez itt Lipótváros, tehetős emberek lakják, olyan tehetősek, mint egy gróf vagy egy herceg. Bárók gazdagsága! Megvehetnék a Kollowitz birtokot? A
