Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 12. szám - Buda Ferenc: Álom a homokozóban (vers)
5 Gál lepattintotta a cigarettásdoboz fémfedelét, egy piramis sárgállt rajta, a tövében teve. Nem meri megmondani. Dehogynem meri. Szórakozik, mint egy érzelmi kisinas. Minden nő tud szórakozni, hát jó. Ahogy beléptek az állomás épületébe, mintha várta volna őket, az állomásfőnök. Eléjük lépett. – Nohát, tanár úr, utazunk, utazunk? – Úgy állomásfőnök úr, úgy. – Aztán hová, ha kérdhetem? – Mondja meg doktor Barotánynak, hogy az anyja picsájába – bólintott Gál, mintegy radikálisan fölülírva egy középiskolai tanár szóhasználatának természetét. – Kérem?! – a komoly vasutas elsápadt. – Értette azt maga, állomásfőnök úr. Recsegett a hangosbeszélő, bemondták a járatot, azonnal befut. A fülledt vonatkupéban Erna kiemelt a kistáskájából egy újságlapot, tenyérrel széthajtogatta, simogatta és a férfi kezébe nyomta. Kivágta a cikket minap egy újságból. Az úgynevezett Mosoly iskoláról volt szó. Mosolyiskola! Kikanyarította valamelyik képes magazinból, amelyre a kastélyban lelt, mert oda még mindig érkezett, jóllehet újabban elég szeszélyesen, a sajtó. Jöttek barna papírba, celofánba csomagolt divatlapok, magazinok és úgynevezett irodalmi újságok. Bézsé néha Szolnokig gurult értük. Erna kezébe akadt a híradás a Mosoly iskoláról, mely az öngyilkosok városában, a bűnös Pestben születik a napokban, és arra szövetkezett, hogy megtanítja a melankóliától, búbánattól sújtott magyar embereknek a derűt. Az öngyilkosok városa, ezt az egész világ tudja, Budapest! A magyarok és a derű két különböző, távoli dolog, nahát! Oda szeretne elmenni Erna, a kedves, rendes Mosoly iskolába. Megnézni, hogyan oktatják az emberi arcnak a mosoly tudományát. A környezetében például alig találkozik mosollyal, tükör elé is hiába áll. Az ő arca csak szabálytalan. Ha nevet, az olyan furcsa, nem szabályos. A férje sem tud mosolyogni, vigyorogni, kacagni, röhögni talán. Gálra sandított, félrebillentette a fejét, a tanár úr sem az a kifejezetten mosolygós fajta. Kahn boltos mosolyog? Goldék? Karolina? A szolgabíró? Vagy a papjaik? Nem mosolyog itt senki, nem tudnak nevetni, csak röhögni, részegen hahotázni, mint RaduKipter. Ő, mondta halkan Erna, nem nevetést kér, az van, hahota és gúnykacaj, van röhögés, de mosoly nincsen. Már át is csattogtak a Tiszán, a folyó vitte a szürke hátán a jéglemezeket. Gál csodálkozott, megint meglepte ez az asszony. Kicsapta az ajtót a kalauz, nagydarab, testes ember, feszült a mellkasán az uniformis, jegyet kért, érdeklődve, csaknem tolakodón nézett rájuk, majd, mint aki érti a dörgést, kacsintott. – Ez nem volt az? – kérdezte kajánul Gál. – Vigyor volt. Hőbörgés! Be volt rúgva. – Részeg nem mosolyoghat? – A túl sok bor nem mosolyog, tanár úr. Erna nem sokat járt Pesten, gyerekkorában egyszer-kétszer, aztán elvétve Lackóval, őszintén szólva nem nagyon érdekelte az a német író, mert mi érde-
