Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Juhász Attila: Más állapotok (Zalán Tibor: Papírváros – egy lassúdad regény, négy, szétszaggatva)
107 művet tart kezében az olvasó. Az esszészerűség – mint az előző részregényekben is – nem annyira az (ál-)ismeretterjesztő szerepű betéteknek köszönhető, hanem elsősorban a belső történések, a lelki, tudati folyamatok analizáló, önanalitikus szemléltetésmódjából adódik. Ezek között a tisztázó-értelmező szövegtételek között fontos szerepet szán a szerző a fogalmi-nyelvi árnyalásnak, de ugyanakkor labilitásának, az ismétlődő – a hallucinatívagnosztikus észlelés felől a stabilizálódó felismerések felé haladó – kísérleteknek is, melyek a szabad függő kontextusból adódóan egyaránt lehetnek a narrátor vagy a szereplő törekvései. (Egyébként szerző és hőse kapcsolatáról, grammatikai azonosíthatóságuk poétikai összefüggéseiről Zalán a kimerülve című első kötetben és a szétszaggatva lapjain is részletekbe menően, elemző módon nyilatkozik reflexióiban.) A szereplők és a szituációk felől nézve ezek a folyamatok, nyelvi próbák a tágított-módosult tudattérben képződnek meg, aminek előidézője a körülményektől függően lehet ájulás közeli állapot, álom vagy álomszerű, onirikus fiziológiai státus, illetve a szereplők léthelyzetére szinte egyfolytában jellemző alkoholmámor, vagy éppen a józanodás félátmenete. A Papírváros négy történésfolyamatai három párhuzamos síkon szemlélhetőek. Ezek közül a regénycikluson belüli motivikus-tematikus kontinuitást a tervező figurájához kötődő szál biztosítja. Ebben a főszereplő fizikai cselekvésképtelensége (sérülés, ájulás okán) eleve azt hozza magával, hogy a történések jelen idejében szinte minden a tudati-gondolati síkon játszódik, formailag pedig önmegszólító belső monológok tárják fel a meditatív, polemizáló, ironikus gondolatfutamokat, melyek elsődleges célja a léthelyzet elemzése, az önmeghatározás. Ahogy az eszméletvesztés után az eszmélkedés fokozatai következnek, úgy válik egyre logikusabbá az analízis, komplexebbé a felismerés. A belső beszéd tudati zártságához a bezárkózás, befelé fordulás metaforikus kiegészítő elemeket is kap (csukott szem, zárt, vakudvarra „néző” szoba), melyek egyfajta belterjes bölcselkedés szimbólumai is, habár a gondolati tartalmak szerteágazóak, és magas szintű műveltséget, objektív külső viszonyítási pontokat is felismerhetővé tesznek (Bergson, Freud). A sajátos „megvilágosodás-folyamat” eredménye a mind pontosabb státus- és létértelmezés, de a tisztább kép nem felszabadító, nem előremutató, és erre már azóta számíthatott az olvasó, hogy a könyv- és ciklusindító mottó mint első közlemény Byron Don Juan jának sugalma zott szkepszisével szembesíti („The tree of knowledge hat been pluck’d – all’s known” ). A tervezői vonal gondolatkörei közül a hétköznapi általánosság szintjéhez legközvetlenebbül azok a dilemmák kötődnek, melyek számba veszik a rosszullét esetleges szívproblémákkal összefüggő magyarázatait. Mondhatnánk: a közismert rizikófaktorok sajátos tételekké szaggatott szemléje ez, mégis jóval több annál, hiszen az életmód-alapú vagy genetikai számvetés, illetve az érzelmileg megrendítő események emlékezete mozaikszerűen, erős hatású drámai és lírai elemekkel egészíti ki a gondolati folyamatot. Ezek között tán felszínesebbnek tűnik a párkapcsolati csalódások összegző számbavétele, és kevéssé érvényesül a gyermekkori cigány átok rövid anekdotájának misztikuma. A szív-ügyek topológiájának immanens romantikus-szentimentális árnyalatait kerüli a szerző, viszont nemcsak hősére, hanem saját (meghatározóan lírikusi) szemléletmódjára is jellemző az a sötét tónusú reflexió, amelyben a koszorúér aktuális szóetimológiájánál („megint a nyelv, ez a kurva nyelv”) rámutat, hogy az é rkoszorú már születés ünk től a halálhoz rendeltség jele, illetve a majdani halál méltóságának, s így egyben az élet feleslegességének a jelölője is. És itt érünk el a tervező létszemléleti alapvetésének leggyakrabban mobilizált kér désköréhez, hogy éli-e vagy álmodja jelen állapotát, esetleg a halálból néz vissza életére, önmagára. Az első felrémlő érzet a zuhanásé, mely gazdag konnotációval bír a szereplő előéletével kapcsolatban is, valamint a sötétségé, melyből közvetlenül adódik a nemlét, az elmúlás képzete. A még csak pislákoló tudat bevillanásai, emlék és képzelet, realitás és
