Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Juhász Attila: Más állapotok (Zalán Tibor: Papírváros – egy lassúdad regény, négy, szétszaggatva)
108 teremtett képzetek elkülöníthetetlensége agnosztikus értelmezéslehetőségeket vonzanak be, az onirikus állapot határátlépései a kívülről történő önszemlélést teszik lehetővé. Az álomnak a valósághoz, s ezekkel együtt a halálnak az élethez való viszonyát, egymásra vonatkoztatásukat sok szempontból latolja a beszélő, melynek követése az olvasó részéről is elmélyülést, a hagyományos fogalmiságon való túllépést igényel, hiszen a nem filozófiai igényű befogadás szintjén nem könnyű kezelni az olyan spekulatív dilemmákat, mint hogy „akár halott vagy, akár alszol, bizonyára álmodsz, és bár nem tudhatod, hogy milyen álmok látogatnak meg addig, amíg önkívületi állapotod tart, vannak tapasztalataid, hiszen te álmodod meg magadat, vagy álmodod bele magadat önmagadba”, „vannak olyan feltételezések, melyek szerint a halott is álmodik, persze olyanok is, hogy az élő álmodik, és álmodja azt, hogy él, pontosabban az anyag álmodja az élő életét, az élőt összetevő alkotó anyag maga az álmodó (...) az álom nem az álmodó terméke, hanem kívülről jövő üzenet-világ ” – s ez még akkor is próbára tesz, ha a beépített zaláni idézés nyomán mozgósítjuk előismereteinket Hamlet nagymonológjával („meghalni, elszunnyadni és alunni, talán álmodni, ez a bökkenő, mert hogy mi álmok jőnek a halálban, ha majd leráztuk mind e földi bajt, ez visszadöbbent”). Természetes, hogy ebben a témakörben az álom-valóság viszonyrendszer feltérképezéséhez hozzátartozik tipikus példák, szituációk, motívumok jó pár elemzéskísérlete. Az esszészerűség jegyében érdekes szubjektív, ám mégis gyakorlatias felvetések sorjáznak a szövegben, s hiába az eszmefuttatások átfogó-rendszerező törekvése, a teljes bölcseleti leképezéshez itt sem a még nyitottabb átmeneti műfajúság, sem az optimális terjedelem nem áll rendelkezésre, ezért egy tipográfiailag is inzertált vázlat jelzi, mi mindenről szólhatna még az okfejtés. Azt a kételyét azonban nem hagyja talonban a beszélő, hogy a hivatásos pszichoanalitikusok álomképelemzései erőszakoltak, azok csak „inkább látványos butaságok”. Kétségtelen, hogy ő sem vetemedik ezután már motívumértelmezésre, pedig a szöveg folytatásában jó néhány álom-film pereg le valamely szereplő tudatában, de azokban legfeljebb rövid, spontán, félöntudatos kommentárok egészítik ki, illetve szaggatják a folyamatot. A ciklusból korábbról öröklött, állandósult esszéisztikus téma a tervező létbölcselete és „parttalan pusztulás-mítosza”, más szavakkal folyamatos önpusztításának ideológiája. E téren is a beszélő aktuális tudatállapotának függvényében árnyalódik-tisztul tovább az az eszmerendszer, melynek helyzettől független eleme a nemcselekvés, a már a vegetálás életösztönét is tudatosan negligáló nemlét-élés. Zalán a gondolati lényeg demonstrálása, az olvasó bölcseleti inspirálása érdekében itt újszerű fogalmakkal operál, mint például lét magány, létnincstelenség, létrettenet, elfogyó lélekanyag . Mindezek nyomasztó földi súlyától az alkohollal kicsikart más-állapot tudja eloldani a tervezőt a maga stabil „ars poeticája” szerint – és ezen a ponton, a rettenet és az alkoholizálás ideológiája terén mutatkozik a legközvetlenebb párhuzam és érintkezés a regény indító történetszólamával, melynek főszereplője – szintén belső hagyományokat követve – a művészvilágból kerül ki: egy filmrendező. Egy rendező mint mellékszereplő feltűnik a tervező történetében is. Emléktöredékeiben egy közös útjuk története elevenedik fel, melynek végén a rendező szívmegállás következtében meghal. Ha ez a személy azonos a fő szálak másikának /film/rendezőjével, akkor azonosíthatunk egy újabb érintkezési pontot a két történet között. Mivel az eseményszálak kronológiája – az analitikus szerkesztésmód, illetve a tudati-emlékezeti csapongás következtében – az asszociatív logika leképezésével működik, „belefér”, hogy két síkon, két időben kerüljenek kapcsolatba a történeti mozaikdarabok. Ha így van, talán várhatjuk a leendő folytatásban a rendező újbóli felbukkanását, újabb mozaikelemek által élettörténetének teljesebb átláthatóságát. Ami egyébként a két rendező karakterében már most lényegi egyezést mutat, az a halálhoz való viszonyulásuk.
