Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Staar Gyula: A harmadik mérföldkő (Emlékezés Weszely Tiborra)
96 A könyv története nem ért véget a 2002-es kiadással. Manfred Stern (1946–2018) német matematikus felfigyelt a Bolyai-kötetre és lefordította német nyelvre. Stern kiválóan beszélte nyelvünket, ismerte kultúránkat, három évig a debreceni egyetemen volt aspiráns, magyar matematikus barátaihoz élete végéig szoros szálak fűzték. Így azután Weszely Tibor könyve a neves svájci kiadó, a Birkhäuser Verlag Vita Mathematica sorozatá nak 16. köteteként megjelenhetett 2013-ban. Bolyai János itt olyan matematikusok sorába került, mint Georg Cantor, Evariste Galois, Bernhard Riemann, Christian Goldbach, André Weil, Eukleidész... Életútja és korszakos eredménye ma már németül, Carl Friedrich Gauss nyelvén is olvasható. Minden bizonnyal munkásságának e záróköve is hozzásegítette Weszely Tibort ahhoz, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 2013. évi közgyűlésén átvehette a neki ítélt Arany János-életműdíjat. Ezzel a díjjal a jelentős tudományos munkásságú külhoni magyar kutatókat jutalmazzák. Díjának indoklása: „a magyar matematikatörténet kutatásában, különösképpen a Bolyai-kutatásban elért forrásértékű eredményeiért, geometriai kutatásaiért, valamint több mint fél évszázados kiemelkedően eredményes oktatói tevékenységéért.” Weszely Tibor cselekvő ember volt. A matematika múltját kutatta, de a jelenben élve a jövőbe tekintett. Példát mondok erre. A nyolcvanas évek elején fellángolt a vita egy Bolyai Jánosnak tartott arckép hitelessége körül. A tudománytörténészek egyetértettek abban, hogy nem őt ábrázolja a bélyegeken és cikkekben megjelent portré. Ugyanakkor azt is nehéz volt elfogadni, hogy legnagyobb matematikusunkról nem maradt fenn kép. Mit lehet tenni? A Bolyai-kutatás elismert tudósa, Benkő Samu olyan arckép elkészítését javasolta, mely tudományosan megalapozott, művészileg megformált, s emberileg megnyerő. Ekkor a közös gondolkozáshoz kapcsolódva Weszely Tibor konkrét javaslattal állt elő, melyet közzé is tett A Hét 1983. június 24-i számában. Írásában azt hangsúlyozta, hogy az arckép megformálásához forrásanyagot jelenthet a marosvásárhelyi Kultúrpalota homlokzatán, a Tükörterem ablakai felett látható Bolyai János-dombormű. Meg is indokolta állítását. A Kultúrpalota 1911–1913 közötti években épült. Akkor még éltek Marosvásárhelyen olyan emberek, akik ismerték Bolyai Jánost, köztük fia, Bolyai Dénes is. A Kultúrpalota homlokzatán Marosvásárhely hat szellemi nagyságának művészi kivitelezésű domborműve sorakozik, Dósa Elek, Teleki Sámuel, Bolyai Farkas, Bolyai János, Mentovich Ferenc és Petelei István portréi. Bolyai Jánoson kívül mindegyikükről maradt fenn hiteles kép, tökéletes összhangban a domborműi megformálással. Bolyai János külsejére vonatkozó történetírói leírások is mind illenek a domborműre. Tökéletes kiindulópont tehát nagy matematikusunk arcvonásainak művészi újraálmodásához. Weszely Tibor javaslata nyomán készült Zsigmond Attila szénrajza, Széchenyi Kin ga Bolyai-emlékérme a bicentenáriumi ünnepségre, legutóbb pedig az amerikai festőművész (volt marosvásárhelyi diák), Márkos Ferenc olajfestménye. A tudomány és a művészet összefonódása így hozta elő a múlt homályából Bolyai János örökre elveszettnek hitt arcvonásait. Ez a festmény díszítette első megjelenésként a Természet Világa 2013. februári számának címlapját, a folyóiratban Tibor összegző írásával a Bolyai-képek történetéről.9 Marosvásárhely akkori alpolgármesterének, Csegzi Sándornak és két neves Bolyaikutatójának, Kiss Elemérnek és Weszely Tibornak köszönhetően a Bolyaiak szelleme egyre erősödve élt tovább a városban. Nem véletlen, hogy a Magyar Tudományos Akadémia és a Román Akadémia 2002. október 4-én Marosvásárhelyen, a Kultúrpalotában emléke zett közös ünnepi üléssel Bolyai János születésének 200. évfordulójára. Azon év nyarán „Bolyai-emlékszobát” avattak Bólyán, Bolyai Farkas szülőfalujában, a római katolikus templom melletti parókia egyik termében. Bolyai János születésnapján, december 9 Weszely Tibor: Közelebb a Bolyai-képhez . Természet Világa, 2013. 2. sz.
