Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Ragó Lóránt grafikái
71 „Földi dolog” lett, hogy mindhárom dimenzióra végtelen súlyú újabbak rakódnak. Ezek emészthetetlen tételek, mintha őrület lenne, de nem, nem őrület ez. Csak talajt kell veszíteni, és hagyni, hogy minden megtörténjen magától. A neoevolúció hideg fejjel viszi a forró emberi szívet a markában – ez a giccs az emberlépték örök terhe. Az emberösztön még a végtelen nagyságú, élhetetlen vákuumtengerekbe is bezsákol magának némi magyarázatot saját létére – pontosan ez történt a közelmúlt ezerszáz évében is. Ezekben az egykor elképzelhetetlen poszt-terekben éli most az ember a helyzethez képest egészen profán, hétköznapi életét. De hát mi sem bizonyítaná jobban az emberi jelenlétet, mint az, hogy e gyönyörű romokon újjáépíti magát? Nézzük csak meg: ki így, ki úgy. A disztópikus dimenzió emberibbnél emberibb megoldásoktól nyüzsög: a megoldástenger mátrixrendszerébe üveggyöngyökként záporoznak az eldöntött dolgok. Enni kell, inni kell, óriássejtként bekebelezni a világot, majd egy belsőemésztésű, de kívülre helyezett közös szervben elfolyósítani a szeretetet. Van, aki tornaruhában ken vért magára, kanállal, és ettől élvez el. Mindenki valamilyen, mindenkihez társulnak jelzők, többszörözött milyenségek, utalások, linkek, rétegek és rétegek és rétegek. Mindennek nyomós oka van, ebben kár is kételkedni, a dolgok kinézete önmagában magyarázat arra a nagybetűs MIÉRT-re, amit egykor az emberiség mondott volna, ha a jövőbe lát. Emberfogak szerteszét, szakadékokban feltorlódó város- és testrészdarabok féltornyai. Az iskolai táblára gyöngybetűkkel felírt rovartestrészek a keleti erotika hétismeretlenes egyenletét írják le. Egyes humanoid rovarok űrszondát építenek a hátsó kert helyén maradt használhatatlan szerszámmaradványokból, majd születésnapi tortaként szeletekre vágják és vászonra festik. Többen gyufával megtűzött torkukon egyensúlyozva bámulják az eget. Ahhoz, hogy a hasdúcláncokból felépülő antenna működésbe lépjen és jeleket fogjon a hasonló, aortamaradványokból kinövő jeladótól, egy emberi hasra erősített, ipari rendszerbe foglalt ritmikus késelésnek kell történnie. A valóságnak ára van, de a fájdalom felhőtlen. A holisztikus rovarmemória megmenekíti a fajunkat a pusztulástól. A rendszertelenség foka mindig csak az aktuális kor embersorsra vetett hálójának feszülésében értékelhető, amúgy annyi köze van a realitáshoz, akárcsak az időnek. Az is: bezár. Vagy felkap, majd elhajít messzire, ha olyan kedve tartja. Bár már valójában poloskák, még mindig léteznek szarvasbogarak. Ha jól megfigyeljük őket, az egymás mögött álló bogárlábak együttes formája bizonyos szögből nézve olyan gyerekkori emléket jelent, amit ha aztán elforgatunk kilencven fokkal, majd negatívba tesszük, a képlet letisztul. Íme a harmónia. A jobb és a bal oldal hirtelen kiüresedik, a perspektívák, kioltják egymást, de marad valami. Valami. Az a gesztus, amivel az egész világ megteremtődött? Az ötlet, hogy létezzünk? Ez marad? Ezt mindenki érezze maga. Óriási utat járunk be egyetlen atom megmozdítása nélkül. Tulajdonképpen csak elszenvedjük a világot. (Minden véres velejáró csak sallang.) Az élet élni akar bennünket. A valóság végtelen valóság.
