Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról I.
50 Biztosra veszem, hogy épp a híres református iskola és a környékbeli váro soknál reformátusabbnak látszó miliő miatt határoztak úgy nagyszüleim, hogy apámat Kecskemétre küldik tanulni, holott Csongrád, Szentes, Kiskunfélegyháza közelebb lett volna, sőt talán a megyeszékhely Szolnok is. Nagyszüleim döntöttek? Alig hiszem, hogy nagyanyám, aki sok generációnyi lelkész őst tudott maga mögött, hagyta volna, hogy görögkatolikusnak keresztelt nagyapám mást mondjon. Már a házasságba is csak úgy ment bele, ha reverzálist kap, vagyis a születendő gyermekek nemüktől függetlenül mind reformátusok lesznek. Apám a kecskeméti internátusban nem érzi jól magát, nehezen oldódik, hallgatag. Mint tüske marad meg benne egy szobatárs mondata már a legelső estéről: Orosz úgy hallgat, mint egy sivatagi oroszlán. Megalázónak tartja, hogy a „szecskáknak” (az elsősöknek) urazni kell a nyolcadikosokat. Zárkózottsága ellenére név szerint emlékszik mindenkire, arra is, hogyan tanultak, mi lett velük. „Én talán a szorgalmammal keveredhettem a jótanuló hírébe” – írja a Memoárra, a Naplóra, de minden más írására is oly jellemző tartózkodó szerénységgel. A magam és a gyermekeim kisiskolás évei felől nézvést is tanulságos lehet az internátusi élet bemutatása, de idemásolom azért is, mert az említett nevek zöme Kecskeméten még ismerősen csenghet. „Az internátusban szigorúan szabályozott napirend volt: Fél 7-kor ébresztő, fél 8-kor reggeli, iskola után ebéd, fél 4-ig szabadidő, utána – negyedórás uzsonnaszünettel – fél 8-ig tanulás, leckekikérdezéssel, 9-kor fekvés. A leckekikérdezés szigorúbb volt, mint az iskolai feleltetés. Így Vetéssy Gézától, katonáskodása idején Fejérdy Győzőtől alighanem többet tanultam, mint Baracska Gyulától, s ez igencsak áll nem csak a latinra meg a magyarra. A szombat du. ugyanolyan volt, mint a többi hétköznap, kivéve a fürdést. Vasárnap 3⁄4 11-kor templomba mentünk, a vasárnap egyébként szabad volt, du. a városba (moziba, meccsre) is kimehettünk, este 7-re (vasárnap akkor volt a vacsora) kellett otthon lennünk. Így ment ez az első három évben, Klein Gyula vezetőtanársága alatt, negyediktől Hámor Kristóf sok mindenen változtatott – szigorított. Haza csak a szünetekben mehettünk, karácsonykor, húsvétkor, ezenfelül a vasárnappal együtt háromnapos szüreti és félévi vakációra. Nem volt könnyű élet az internátusi. Különösen nehezen tanultam a nyelveket, a szavakat. Hányszor próbálgattam a szótárnak hol az egyik, hol a másik felét letakarva ellenőrizni. Tudom-e már azt a 10–12 latin, német, angol szót, ami egyik óráról a másikra föl volt adva, hogy szégyenben ne maradjak a kikérdezéskor. Igazán könnyen csak a földrajz meg a történelem ment, a magyarral csak később, negyedikben, ötödikben barátkoztam meg. Az iskola? A szigorú kikérdezés után az lett volna a csoda, ha rosszul felelek. De olyasfajta feleltetés, mint amire én tanárként kényszerültem, nem is igen volt. A tanárok inkább általános benyomást szereztek rövid megnyilatkozásokból tanítványaikról. A tanárok közül Szunyoghy János meg Csikós Tóth András volt a kedvencünk. Az előbbit tudásáért, az utóbbit humoráért szerettük. Szunyoghy Jánosról én is hallot tam, később természettudós, Afrika-kutató lett, a Természettudományi Múzeum Emlősgyűjteményét vezette. Az ő humoráról ugyan nincs szó az emlékezésben, de ha csak fele akkora volt, mint a fiáé, Szunyoghy András grafikusművészé, már az is ünneplendő lenne. Andrással közös szakmánk, s talán a kecskeméti gyökerek révén jó barátságba kerültem.
