Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról I.

51

Moziba vasárnap délutánonként jártunk. 20, ill. 30 fillérért a „diákpáholyba”, az erkély utolsó sorába. Rajtam a filmek már akkor is átfutottak, nemigen tudom felidézni őket. Talán egy nagyszabású angol filmre, Korda Négy toll-jára emlékszem leginkább. Meg az Oz-ra, a Hófehérkére. Megnézem a neten Korda Zoltán Négy tollját, hogy megpró

báljam apám szemével látni. A film elején Harry, a főhős épp 15 éves, mint apám volt 1939-ben, amikor a filmet látta. A verseket olvasó pacifista fiút katonatiszt apja gyávának tartja, ami be is bizonyosodik, mert később, amikor a sereggel Szudánba kellene vonulnia, meghátrál, lemond a rangjáról, otthon marad. A társai által küldött négy toll a gyávának járó megbélyegzés jele. Harry utánuk indul Afrikába, s megmenti az életüket. Ír kecskeméti színházi élményeiről is. Láttam a Bánk bánt, a Hamletet és Kodolányi Földindulását Págerrel, Komár Juliskával, de legkedvesebb időtöltése az olvasás. Sokat olvastam. Fölváltva Jókait és Vernét, Komáromit és Somogyvárit, Csathó Kálmánt és Mikszáthot, Babayt és Bibó Lajost, Gárdonyit és Gulácsy Irént, Harsányi Zsoltot és Herczeg Ferencet, Makkai Sándort és Móra Ferencet, Nyírőt és Tamásit, Pekár Gyulát (Attila) és Rákosi Viktort, Zilahy Lajost és Zsigray Juliannát, de már Cs. Szabót (Magyar néző) és Féját (Dózsa György) is. Vagyis meglehetősen válogatatlanul, irányítás nélkül. Az Iliásznak és az Odüsszeiának egy ifjúság számára kiadott prózai változatát Gereczééknél olvastam el vasárnap délutánokon, az Antigoné kötelező olvasmány volt. A költők közül Petőfit, Aranyt, Tompát kedveltem, Reviczkytől a Pán halálát, Szabolcskát, az újabbak közül Áprilyt, Mécs Lászlót. Sokat szerepeltem a szavalókörben, fölléptem ünnepségeken is, ötödikes koromban az önképzőkörben azonban már Ady versekkel mutatkoztam be. Ady. Szóba fog még kerülni, most csak annyit, sok versét tudta kívül

ről, s olykor meglepő szituációkban kezdte szavalni. Eszembe jut, egyszer valami rosszul sikerült kályhagyújtás miatt visszahozta a kéményből a füstöt a léghuzat. Ablakot nyitott, s mire eldörögte: Oszlik lelkemnek barna gyásza, nagy fehér fényben jön az isten ... a levegő ki is tisztult. Mit tudtam a világon zajló eseményekről? ’38 táján, Klein Gyula bácsi halálos sápadtan jött le egy reggel az ebédlőbe a hírrel: a németek bevonultak Ausztriába. A Felvidék déli peremének visszacsatolásakor (Munkács! Beregszász!) lelkes – és rossz – verset írtam, hasonlót Kárpátaljára való bevonulásunkkor is. Valamivel korábban fáklyás felvonuláson tüntettünk a magyar–lengyel közös határért, és mintha akkor szavaltam volna Petőfi Erdélyi hadseregét. Mikor kitört a háború, otthon voltam. A németeket megint meg fogják verni – jósolta apám, remélve, hogy ezúttal mi nem ártjuk bele magunkat a dologba. A lengyeleket sajnáltam, ’40 nyarán azonban csodálni kezdtem a németeket, ahogy néhány hét alatt lerohanták Franciaországot. Valami olyasmi volt bennem, hogy végre megmozdult a világ, s megszabadulhatunk minden bajunk okozójától, az annyit átkozott trianoni országcsonkítástól. Hallottam azonban olyan térképekről is, amelyeken a Dunántúl Németországhoz tartozik. Akadnak még kecskeméti emlékek a Memoárban, bár egy részük csak címszószerű felsorolás. Talán nem érezte fontosnak részletesebb kifejtésüket, nekem azonban, aki ismerem a helyszíneket, vagy egy részüket legalább, meglódítják a fantáziámat. Ír például a Kálvin téri piacról.

Hálónk ablaka alatt volt az edényesek standja, ők rakták ki holmijukat éktelen zajjal. Vasárnapi kirándulás Prikkel Lajoséknál Talfáján; Szunyoghyval a Gyenes-kertészetben, ahol fagylalttal vendégelnek meg bennün-