Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról I.
47 mondókát: „Cseke, Csoma, Macsola, Márok, Papi, Csaroda, Asztély, Surány, Tákos, kilenc híres város.” Tudott egy másikat, a szemközti faluról, Milotáról is, de az nem jut eszembe. Milota olyan közel van Csetfalvához, hogy a déli harangszó áthallatszik, tán az erősebb torkú kakasok hangja is, de Milota Magyarországon maradt. A csetfalvai templomot többször meglátogattam, díszeit fényképeztem, rajzolgattam, olykor a szomszéd faluban lakó költő barát, Vári Fábián László társaságában. Apám a tájról szólva Kölcseyt idézi. „A körny, mellyben lakom, el van dugva szem elől, szép, de vad s felette magányos. Egyfelől a Tisza foly, másfelől a Túr, melly itt amabba szakad... Egyfelől nagy erdők körítnek, másfelől nyílás esik, s láthatárainkat a máramarosi hóbércek határozzák.” A Tisza című versében hasonló képet rajzolt a tájról Petőfi. Említette ő is a Tiszát, a Túrt, az erdőt, a mármarosi bérceket. Tavasszal vagy kora nyáron rádiózva gyakran kapom föl a fejem Csetfalva nevére. A legelső települések közt szokta elönteni a Tisza. Számos kisebb folyó, patak, csatorna is átszeli ezt a vidéket, Beregszászt például a Latorcát a Borzsavával összekötő Vérke csatorna. A vízben való bőség áldás is, átok is. Errefelé nem szoktak kiégni a rétek, legelők, de gyakran fenyeget az árvíz, a belvíz. Miután a Sütő család Izsnyétére költözött, Csetfalván nem maradt rokon, nem tudom, apám járt-e ott valaha, a Naplóban már nem említi. Nagyanyám alighanem már Izsnyétén kezdte meg az iskolát, Munkácson járt polgáriba, majd magántanuló volt a szatmárnémeti református tanítónőképzőben, 1917-től 1920-ig pedig rendes, bentlakó a debreceni Dócziban. Tanítónői oklevelének kelte: 1920. június 25. Trianon hónapja, nota bene a csehek már majd’ egy éve átvették az uralmat Kárpátalján, vagyis a békediktátum csak a meglévő állapotot törvényesítette, lehetővé téve, hogy immár ne szökve, hanem legálisan utazzon haza Izsnyétére megmutatni a bizonyítványát. 26 tantárgy van benne: 9 kitűnő, 12 jeles, 5 jó. Apám az izsnyétei paplakot könyvélmények mentén idézi föl. „Számos olvas mányom színhelyeként képzeltem magam elé, pl. ott lakott az új földesúr Garamvölgyi Ádámja, de Buttler János és Horváth Piroska kis papírhajói is azon az erecskén úsztak, amely a kertet szelte át. Árnyas fák, mogyoróbokrok vették körül a házat. Elöl a kaputól balra külön kis házban nagyapa lelkészi hivatala... Gyakran kisétáltam vele a mezőre. A Munkácson túli, 20-25 km-nyire fekvő hegyek néha egészen közelinek látszottak, hegyet itt, innen láttam először. Rendszerint belátogattunk kocsival Munkácsra, néha a távolabb fekvő Beregszászba is. Anyámnak, apámnak Munkács volt az igazi élmény, ott jártak polgáriba, ill. gimnáziumba.” 1938 novembere után meghányták-vetették, visszaköltözzenek-e a szülőföldjükre. „Különösen anyám akart hazakerülni, ám apám nem állt rá, biztosra vette, hogy háború lesz, a németek elveszítik, visszaállítják a trianoni határokat. (Azt akkor még ő sem gondolta, hogy szülőföldjük a Szovjetunióhoz kerül.”) Ha Munkácsot jártam, apám emlékei mentén sosem látott nagyapám nyomát is kerestem. A gimnáziumot a csodás szertornagyakorlattal, a megismételt latin érettségivel... Meglepődött-e, amikor apám bejelentette, latin szakos lesz az egyetemen. Alighanem őt magát is meglepte a dolog, a Memoárban ír is róla, hogy a választott magyar–történelem szak mellett az Eötvös Collegiumban latinból is „kopogtatták”, s végül magyar–
