Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról I.
48 latinra vették föl. Miért? Kosáry joggal ütközhetett meg Németh László-i, Szekfűellenes történelemszemléletemen – írja . Megnézem a Németh-könyveket, a címolda lukon, a jobb fölső sarokba, a neve mellé beírta a dátumokat is. 1939, ’40, ’41... A nyolckötetes Hóman–Szekfű viszont anyám révén került a könyvespolcukra – s görbíti most az enyémet. De a Collegiumnál még nem tartunk, egyelőre még kisfiú, anyai nagyapjával járja a vidéket. „Egyszer (vagy kétszer?) nagyapa benei szőlőjében is voltunk. Beregszászon keresztül kellett oda menni, jókora út volt, legalább 30 km. Kocsival tettük meg, kora hajnalban indulva, késő este érve haza. A hegyoldalon fekvő szőlőből szép kilátás nyílt délre, nemcsak a Borzsát, a láthatár szélén megvillanó Tiszát is lehetett látni, Nagyapa szőlőjének szomszédságában volt egy Pillangónak elkeresztelt filagória, rajta ez a fölírás: „Nápolyt látni és meghalni – Pillangót látni, és élni.” Vajon kitől származik a sokszor hallott mondás: „olyan bora van a tiszteletes úrnak, mint a tokaji, csak egy kicsit jobb.” Apám ebben a tekintetben nem mérvadó, vagy inkább úgy mondom, különbözött az ízlésünk. Volt idő, amikor valami grafikai munka révén drága, díjnyertes ausztrál borokhoz jutottam. Ládaszám vittem volna neki, de ő csak a népbolt olcsó, édes lőréit itta. Vagy csak azt nem szerette, ha megajándékozzák? Hiába vettem neki „önjáró” villanyírógépet, később computert, maradt a Monarch Pioneer-nél, aztán vett egy Erikát. Azzal írt akkor is, amikor már az indigó vagy írógépszalag szavakat hallva értetlenül tárták szét kezüket a boltosok. „Nagyapa sokat mesélt a tájhoz fűződő mondákról, a szépasszony dombjáról, föld alá rejtett, különös szerkezetekkel őrzött kincsekről, a nevek népi etimológiájáról (Ugornya – „ugorj na”, Namény – „na menj”, Bene – „bene” – „jól van” stb.), kár, hogy ezekből kevésre emlékszem.” Szívesen folytatnám, mert nagyanyám hasonló történetekkel, szófejtésekkel traktált gyerekkoromban. Hiába nőttem föl Kecskeméten, máig jobban ismerem a beregi vidék mitológiáját, mint az Alföldét. Izsnyétét az anyai nagyszülők, a Sütő család, a másik beregi falut, Barkaszót az apai rokonság miatt látogatták. „Apám húgának férje is Sütő volt, Pali bácsi, akárcsak anyám, de nem egy család. Emlékezetem szerint Barkaszón minden második embert Sütőnek hívtak, s a rokonságok közt sosem tudtam kiigazodni.” A kiigazodást az is nehezítette, hogy egy családon belül sem írták mindig egyformán a Sütő nevet. Nagyanyám csépai sírján így áll: Süttő Flóra Ida (apám döntése lehetett, de az okát nem ismerem), fiútestvérei és azok leszármazottai a Sütheö nevet használták, illetve használják máig. „Barkaszó nagyobb falu volt, mint Izsnyéte, s tiszta magyar, sőt arra is büszke, hogy nemesek lakják. Szegényebben éltek, mint az izsnyéteiek, de vendéglátásuk fényűzőbb volt. Nem ment ritkaságszámba, hogy uzsonnára frissen kisütött rántott csirkét tálaltak. A vendéglátásnak ez a színvonala a 60-as, 70-es évek még nehezebb körülményei közt is megmaradt: előfordult, hogy Sári a hajnali vonattal bement Munkácsra, hogy reggelire friss rántott borjú legyen.” Sári apám unokatestvére volt. Legendás vendéglátása iról én is beszámolhatnék, sőt a lányom, Anna Ida is. Barkaszón élte le az életét, mégis megadatott neki, hogy szép sorban egymás után csehszlovák, magyar, szovjet és ukrán állampolgár is lehessen. Etus néni, az édesanyja (apai dédapám – naná, hogy ő is Orosz István volt – húga) Hruscsovnak is írt rekvirált házuk ügyében, sőt válasz is jött (alig hiszem, hogy magától Nyikolaj Szergejevicstől),
