Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról I.
46 ládok. Ugyancsak 1948-ban doktorál – summa cum laude – a disszertáció címe: A magyar olvasóközönség a felvilágosodás korában. Előkerült Csépa neve az Eötvös Collegium felvételijén is, a legendás, sokak által idézett „fejkopogtatáson”. Nyelvészetből Pais Dezső kérdezett. A szülőfalum nevének eredetét tudakolta, amire helyesen feleltem, ugyanis Csépán születtem és tudtam, hogy az István név szláv formájából alakult. Bólogatott, és azt mondta, hogy ő is úgy tudja. Ami számomra kisfiúként Csépa, az apámnak Izsnyéte és Barkaszó. Beregi tájak című írása egy fölkérés nyomán készült, a szülőföldjét kellett volna bemutatnia, ő azonban nem Csépát, nem a tiszazugi vidéket választotta. „Félig emlék, félig talán már álom számomra a hajdani Bereg: Beregszász és Munkács, Barkaszó és Izsnyéte. Nem ott születtem, de szülőföldemnek éreztem, érzem a szüleimét. Kisgyerekkoromtól fogva néhány hetet minden nyáron ott töltöttünk a nagyszüleimnél. Akkor éppen Csehszlovákiához tartozott az a vidék, de számomra valahogyan természetes volt, hogy amikor a Tisza hídján „idegen” országba vitt át bennünket a vonat, hazaérkeztünk. Hazaérkeztünk úgy is, hogy a család, rokonok, barátok vártak bennünket, de ahogy nyiladozott az elmém, a táj múltjában is föltárult előttem a haza. Mikor leszálltunk a vonatról Barkaszón (apai nagyszüleim falujában) vagy Sztrabicsón (Izsnyétén lakó anyai nagyszüleim kocsija várt ott bennünket), tiszta időben megláttuk a Kárpátok belső vonulatát, a Szinyákot meg a Borlót. Köztük húzódik a Latorca völgye, azon át ereszkedtek le a honfoglalók a Munkács alatt kitárulkozó síkságra. (Ez a táj jelenik meg a Feszty-körképen.) Egy Munkács előtti magányos hegy tetején pedig Zrínyi Ilona, Rákóczi vára köszöntött bennünket a távolból. A folytatást már a Memoárból másolom: „Nagy élmény volt ez, már az utazás is. Este indul tunk, másnap déltájt érkeztünk... A sztrabicsói állomáson nagyapa sárga hintója várt bennünket, s vitt Gorond kékre meszelt kis házikói közt, s utcáin keresztül Izsnyétére.” A nagyapa, Sütő József az izsnyétei református gyülekezet lelkipásztora volt. Néhány éve húgommal elautóztunk a ma Zsnyatino névre hallgató, zömmel ruszinok és ukránok lakta településre. Bekopogtunk a paplakba is, a lelkész utódnak ismerős volt a Sütő név, nem is csoda, hisz dédnagyapánk idején épült, talán az ő közreműködésével, a leégett fatemplom helyén a mostani. Kevesen vannak már magyarok, panaszolta, majd elismételte az apánktól oly sokszor hallott szofizmát: Kárpátalján nem minden magyar református, de minden református magyar. Kisebb ugyan, de az izsnyéteinél sokkal szebb a csetfalvai templom. Festett kazettás mennyezetű gótikus épület a Tisza jobb partján, mellette fából ácsolt harangláb. Izsnyéte előtt 1897 és 1907 közt ott szolgált a dédapám, s a szolgálat személyes velejárója volt, hogy 1900 decemberében harmadik gyermekét, első lányát, apám anyját Flóra Ida névre keresztelte. A templom falán tábla tudatja, nemcsak apám anyja született Csetfalván, hanem Móricz Zsigmondé is, sőt Móricz nagyapja, Pallagi József ugyancsak a templom lelkésze volt, ahogy dédapámat közvetlenül megelőzve, a költő családjából való Kölcsey Zsigmond is. Nagymama jól ismerhette Móriczot, legalábbis ha szóba került az író (nyolcadikban kötelező olvasmányunk volt a Légy jó mindhalálig! ), csak úgy jött a nyelvére, „a Zsiga”. Nagymamától tanultam a környék településeit összegyűjtő
