Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 10. szám - Tverdota György: József Attila első két remekműve
33 A leíró jelleg folytán az első szó a látványé: „A földeken néhány komoly paraszt / hazafele indul hallgatag.” Impresszionizmus – mondjuk joggal – nem azért, mintha ún. impresszi onista stílusjegyeket lehetne felfedezni az első két sorban. Hanem azért, mert a verskezdetben felidézett táj nem hierarchikus, totalizáló, nem leltárszerű leírás, hanem a látvány egyik elemét, a munka befejezése után fáradtan, békésen hazafelé baktató emberalakokat mintegy önkényesen kiemeli (és a többi tájelemeket hagyja elmosódni). Azért, mert a magányos szemlélő ezt látja meg a környezetében. Ezzel a hazafelé induló paraszttal nem utoljára találkozunk József Attila lírájában, hanem a Téli éjszaká ban újra látjuk őt: „Hazatér a földmíves. Nehéz, / minden tagja a földre néz. / Cammog vállán a megrepedt kapa, / vérzik a nyele, vérzik a vasa. / Mintha a létből ballagna haza / egyre nehezebb tagjaival, / egyre nehezebb szerszámaival.” A vegyes szerkezetnek megfelelően a strófa második két sora a megfigyelőre irányítja az olvasó figyelmét, de az önreflexiót is egy tájrészletbe burkolja: látjuk a folyót az alany mellett, és látjuk alatta a pázsitot: „Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én, / gyenge füvek alusznak a szívem alatt.” A fiatal költő különleges leleménye, trouvaille-ja, hogy a „fekszik” ige jelentéseit kiaknázva két eltérő jelenséget kapcsol össze: „a folyó meg én”. Közös nevezőre hozza a folyót és az emberi testet. Az ember valóságosan leheveredik a folyó partján. A folyónak viszont „ágya” van, ez a folyómeder, tehát a Maros is „fekszik”. Lehet beszélni egy földrajzi jelenség fekvéséről. Igaz, inkább a domborzat kapcsán, mint egy folyó esetében. Az igével a költő mintegy antropomorfizálja, emberközelbe hozza a folyót. A „gyenge füveket” is a fekvő emberi testhez rendeli. Noha a pázsit az egész test alatt terül el, a költő az ember érzelmi centrumát, a szívet hozza összefüggésbe az alvó fűvel. Az első strófa szinte észrevétlen természetességgel teremti meg ember és környezete egységét. A világ két pólusát, az embert és az őt körülölelő tájrészletet azonosságként mutatja fel. Egy későbbi töredékének kifejezését kölcsön véve, a heverő test „úgy a helyén van, mint még soha”. A vers további részében voltaképpen az első strófában elültetett mag kel ki és szökken szárba. Megismerjük a történés helyét és idejét. A vers ajánlása a Makói Friss Újság 1923. december 25-ei számában: „A jó makóiaknak” . A helyszín tehát „a nyugodt Maros” partja Makó határában. Az időpont az est kezdete, az első csillagok megjelenésének pillanata. A vers hőse egy magányos férfi, aki a folyó partján hanyatt a fűben pihen és közben a folyót figyeli, és az eget kémleli. A második strófa első sorában visszatérünk a folyóhoz, újra egy olyan nyelvi lelemény révén, amellyel József Attila érett költészetében többször találkozunk, és amelyet mondattani csúsztatásnak nevezek. „A folyó csöndes, nagy nyu galmat görget” sort felbonthatjuk két mondatra. Az első: „A folyó csöndes.” A második: „[A folyó] nagy nyugalmat görget.” Egy alany, két állítmány. De egy mondattá is összeolvas hatjuk úgy, hogy a „csöndes” szót a „nagy” elé illesztve halmozott jelzőt kapunk, amelyek egyformán a „nyugalom” jelzői. Ezen a ponton válik világossá, hogy a vers nem leíró jellegű. A leíró elemek a versszubjektum hangulatának tartalmát határozzák meg, tehát állapotrajzról van szó. A folyóparti táj minden konkrét paraméter ellenére általános természeti környezetet képez az alany körül, és felhalmozza a domináns hangulati elemeket: „komoly” , „hallgatag” , „csöndes” , „nyugalom”. Leíró elemeket is magába olvasztó dallal állunk szemben. A Gyertyán Ervin által felállított egyik párhuzam találó: Goethe Über allen Gipfeln jével tanulsággal hasonlít hatjuk össze József Attila versét. Kosztolányi tanulmányát a vers magyar fordításairól és az azt követő vitát a fiatal költő nyomon követhette a Nyugat 1920-as számaiban. Nem tárgyi, hanem hangulati vonatkozásban. Goethe verse hegyi, erdei környezetet vázol föl, József Attiláé egy folyó partját. De mindkettő középpontjában egy fáradt, megpihenő vándor alakja áll.
