Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 10. szám - Tverdota György: József Attila első két remekműve
31 A Rög a röghöz József Attila szerelmi lírájának legmélyebb gondolatát is megpendítet te: a szerelem az emberi magány, elszigeteltség feloldásának nyelvi eszköze: „Szívemben minden mámoros szavad” – olvassuk az 1923-as versben. Ezt a nyelvi összeforrást folytatja és emeli még magasabb szintre az Ódá ban: „szóra bírtad egyaránt / a szív legmélyebb üre geiben / cseleit szövő fondor magányt / s a mindenséget”. A Flóra-ciklus Hexaméterek című darabjában pedig így: „E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről, / mint sebről a kötést, te leoldtad”. Azzal a móddal, ahogyan az égitesteket antropomorfizálta, ugyancsak rátalált a költő saját hangjára. Nem annyira az első strófa „Nap” képzetének megoldásával, amely talán a végső változatnak is a leggyengébb pontja, mert a „bujdosó nap” inkább Petőfi A pusz ta télen-jének zárásában felbukkanó „száműzött király” -ára emlékeztet, „a távol falujába ballagott” pedig egy, a munka után békésen hazabaktató ember képét nyújtja, s a kettő között némi feszültség képződik. Sokkal előremutatóbb a Hold képe (az 1923-as változatban mindkettő nagy kezdőbetűvel, az 1934-esben mindkettő kis kezdőbetűvel íródik): „Kigyujtják hamvas üvegét a Holdnak”. A hold úgy világít, mint (a korai változatban) egy „méla égi templomablak”. A későbbi variánsban pedig „hamvas, égi templomablak” -ként jelenik meg. A hold mint ember által meggyújtott világító eszköz bukkan fel újra a Külvárosi éjben, ahol egy allegorikus nőalak világítja meg a környezetet a hold fényével: „egy kevés holdat gyújt, hogy égjen”. Az esti lámpagyújtás szertartása megismétlődik a Falu című versben: „Lámpát gyújtanak az asszonyok” , de a rétet itt is a hold világítja meg: „Az anyás hold-világa / elé nyújtja kövér tenyerét / egy bodza-ága.” A holdvilág és a mező relációja, amely az 1934-es változatot zárja: „És szőke hajad mintha mező volna, / mit teljesen betölt a holdsugár” szintén felbukkan a Falu ban: „Egy fény a rét” . A Rög a röghöz formailag Juhász Gyula kétsorosaival rokonítható legszorosabban, de nyelvezetét tekintve talán még közelebb áll Tóth Árpádhoz. A Homály borult az erdőre... című versében már nagyon korán fölfedezhettük a Gesztenyefa-pagoda című vers mintául választását. Ez a darab éppúgy a kedves társaságában tett bensőséges hangulatú sétát ír le, mint a Rög a röghöz. A ringatás ott is előfordul: „Csak ringass, lágyan, csöndesen” . De az esti séta legszebb verse Tóth Árpád költészetében az Esti sugárkoszorú, amely éppúgy 1923-ban született, mint József Attila verse. Az első variáns megírása idején a makói költő nem ismerhette Tóthnak ezt a költeményét, mégis felbukkan mindkettőjüknél egy közös szó: a „hamvas” . Tóth Árpád verse kezdősorában: „Előttünk már hamvassá vált az út” . József Attilánál pedig a holdfény, az „égi templomablak” jelzője. Az 1934-es változat zárlatának: „És szőke hajad mintha mező volna, / mit teljesen betölt a holdsugár” megfogalmazásában viszont már benne lehet az Esti sugárkoszorú nyelvi tapasztalata: „De még finom, halk sugár koszorút / Font hajad sötét lombjába az alkony”. József Attilának ahhoz, hogy a Rög a röghöz jó versből remekművé emelkedhessék, le kellett mondani egyrészt az üveghangon szólás túlfinomult, précieux megoldásairól: „Mint fénybogárka almabimbó szirmán, / Tejbőrödön szemem úgy tétováz.” Másrészt az ero tikus túlfűtöttség nyelvi megoldásaitól. „Jöjj kedvesem, tested lelkembe innám / S az illatos mennybolt a nászi ház” – írja a fiatal költő, egyrészt szerelemre szomjas túlbuzgósággal, másrészt sietősen előrehozva a közös séta távoli ígéretét, a nászt. Az 1934-es variáns megfordítja a képletet, és a kedves odaadó aktivitását szeretné megtapasztalni: „Jöjj, kedvesem, tested lelkembe hullasd”. Az „És szőke hajad sárga-rózsadombja / Fülledten csókom harmatára vár” valóban fülledt hangulatú részletét is szerencsésen elhagyta a költő. A szerkezet, a vers gondolatmenete, nyelvi anyagának igen nagy hányada tehát 1923 tavaszán már teljesen készen állt. A szöveg bizonyos pontjait az operáló orvos biztonságával, az ékszerész finom kézügyességével át kellett igazítani ahhoz, hogy elnyerje optimális formáját.
