Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 10. szám - Kötter Tamás: A gyilkolás mestersége

9

nagyjából Pálffyval egyidős szőke, kerek arcú tiszt a mellén kapott halálos sebet, tenyérnyi helyen alvadt fekete vér szennyezte be a szinte vadonatúj, csaknem tiszta egyenruhát. Molnár lecsatolta a halott övét, magához vette a térképtáskáját, a pisztolyát és a kesztyűjét.

– Kéri valamelyiket? – nyújtotta a hadnagy Pálffy felé a zsákmányt.

– Nem.

– Szerencsénk volt, hogy a komának nem volt ideje kitanulni a mesterséget – mondta a hadnagy, miután a halott zsebeit is kiforgatta, és megtalálta az orosz tiszt tárcáját.

– Miféle mesterséget?

– Hát a mi mesterségünket. Szerintem katonának lenni, másokat gyilkolni éppen olyan mesterség, mint teszem azt péknek vagy szakácsnak lenni. És ahogy minden szakmának, úgy a miénknek is megvannak a gyakorlati fogásai, amelyeket nem árt elsajátítani – magyarázta közös hivatásukról vallott elméletét Molnár. – Persze vannak dolgok, amiket iskolában nem, csak a harctéren lehet megtanulni, mondhatnánk úgy is, hogy gyakorlat teszi a mestert – szúrt oda egyet Molnár Pálffynak. Ő sem kedvelte különösebben a főhadnagyot. Irritálta a modora, a származása, amelyre okkal, ok nélkül állandóan hivatkozott, és nem mellesleg unta már a dajka szerepét mellette. Molnár eredeti foglalkozására nézve tanító volt. A tartalékos tiszti iskola elvégzését követően továbbszolgálatot vállalt, majd elvégezte a Ludovika alantos tiszti tanfolyamát, így került végül a honvédség hivatásos állományába. De hiába lett tiszt, mindig kívülállónak érezte magát az igazi ludovikások közt; könnyebben szót értett az altisztekkel, közlegényekkel, és ezért jobban is érezte magát velük.

– Tudja, hogy miből jöttem rá? – kérdezte Molnár, miután meghúzta a pálinkásüveget. Pálffy értetlenül nézett rá, elvesztette a fonalat. – Erről – nyújtott a főhadnagy felé egy fényképet, amelyet a halott tárcájából vett ki.

A kép valamelyik orosz tiszti iskola tisztavatásán készült. A növendékek alakzatban feszes vigyázzállásban hallgatják a szónokot, aki – mivel szemből készült a kép – nem látszik a fotón. Az előttük kiterítve fekvő orosz tiszt az első sorban áll, és elszánt tekintetét a láthatatlan szónokon pihenteti.

– És ez most mit bizonyít? – nyújtotta volna vissza Pálffy a fényképet. Elege volt már az egész beszélgetésből. Bosszantotta, hogy a másik, mint egy gyereknek, találós kérdéseket tesz fel neki. És hányingere volt a hadnagyból áradó pálinkabűztől.

– Fordítsa csak meg – mondta válasz helyett Molnár. – Azonnal rájön, mire gondolok.

A fénykép hátuljára talán az orosz tiszt, talán a fényképész, aki előhívta a képet, egy dátumot írt rá ceruzával. – Érti már? – vette ki a még mindig értetlen tekintettel a fényképre meredő Pálffy kezéből a fotót Molnár. – Ezt itt – nézett le a hullára – éppen egy hónapja