Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 10. szám - Kötter Tamás: A gyilkolás mestersége
6 A tankok jó háromszáz méterre a falutól megtorpantak, tüzeltek, aztán mintha ritmusra tennék a dolgukat, megrázkódtak és elindultak. A gyalogosok leugráltak a páncéltestről, és futva követték az ismét előretörő tankokat. – Páncéltörőt! – utasította a személyzetet a hadnagy, miközben kikémlelt a kezelőszemélyzetet védő acélpajzs mögül. A tüzérek pillanatok alatt betöltötték a nehéz, piros végű lövedéket a töltényűrbe, és rácsapták a závárzatot. – Mikor akar végre tüzet nyitni? – kérdezte Pálffy a hadnagytól. A hivatalos protokoll szerint az ágyúnak már rég tüzelnie kellett volna, de hiába fogyott másodpercről másodpercre a távolság köztük és az orosz tankok közt, Molnár nem adta ki a tűzparancsot. Pálffynak úgy tűnt, hogy már csak egy karnyújtásnyira vannak, és senki sem állja az útjukat. – Lőjön már! – veszítette el a fejét Pálffy. – Az isten szerelmére Molnár, nem látja, hogy lőtávolságon belül vannak?! – Türelem! Még várunk. Bízza rám! – intette le Molnár a főhadnagyot. – Még közelebb akarja őket engedni? – kérdezte Pálffy most már kétségbeesett hangon, mert a tankok, mint a mesék gonosz, lángot okádó sárkányai, továbbra is zavartalanul közeledtek feléjük. – Nincs más választásunk, ha túl korán tüzet nyitunk, nem tudunk kárt tenni bennük, ők viszont a torkolattüzünkből könnyedén bemérnek és megszórnak bennünket repeszgránáttal. Az orosz tankok széthúzódtak, a köztük lévő teret a vonalba fejlődő gyalogság töltötte ki; a falu szélén, hevenyészett védőállásaiban megbúvó magyar gyalogság is megkezdte a tüzelést. A páncélosok meg-megtorpantak, leadtak egy-egy lövést, aztán rándulás futott végig az acéltesteken, és füstölgő kipufogókkal újra nekilendültek. – Gyertek csak, rohadékok! – sziszegte Molnár a lövegtávcsőre tapasztott szemmel. Nagyjából száz méterre lehettek, amikor a páncéltörő irányzéka befogta az első célpontját. – Nesze, te szemét! – csapott rá Molnár a tűzgombra. A kezelőszemélyzet tekintete egy emberként követte a páncéltörő gránát röppályáját. – Újra tölts! – üvöltötte a hadnagy. A páncélos oldaláról felszálló vékony fehér füstcsík azt jelezte, hogy a lövedék lepattant a lövegtorony páncéljáról. A találat csak arra volt jó, hogy magukra vonja a tank figyelmét. Alig telt el néhány másodperc a becsapódás óta, és a T-34-es, mint egy vadásznyíltól sebzett bestia, előbb megtorpant, aztán néhány lélegzetvételnyi szünet után, a kipufogókból sűrű füstfelhőt kibocsátva a kínzójára vetette magát. – Kész! – jelentette az egyik katona, miután lecsapta a závárzatot. – Harckocsi ötven méter! – kiáltotta Molnár, miközben újra a célra irányította a fegyvert. A tank tornya lustán feléjük fordult, aztán a löveg mereven rájuk szegeződött, de tüzelni már nem maradt ideje. A hadnagy lenyomta a tűzgombot, és néhány másodpercen belül előbb fekete füst ömlött ki a toronyból, amit két-három lélegzetvételnyi szünet után vakító villanás követett. A harckocsi tett
