Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 10. szám - Kötter Tamás: A gyilkolás mestersége
5 Pálffy fintorogva vette tudomásul Molnár parancsát, de azért engedelmeskedett. A két tiszt között nem volt éppen felhőtlen a viszony. Pálffy már az első pillanattól kezdve teljes szívéből gyűlölte Molnárt, aki, noha csak egy közönséges mezei hadnagy volt, arról nem is beszélve, hogy az akadémia közelébe se szagolhatott, némely helyzetben megfeledkezett a köztük lévő rangbéli, sőt társadalmi különbségekről, és úgy utasította, mintha bizony Pálffy az alantasa volna. Gyűlölte a vaskos vicceit, zsíros parasztos bajuszát, lekezelő, közvetlen modorát, hogy alig tett különbséget tiszt, tiszthelyettes vagy közlegény közt. De nem csak a hadnagyot utálta az első találkozásuk óta. Abban a pillanatban, ahogy leszállt a vonatról, meggyűlölte Oroszországot is: a véget nem érő, már-már céltalannak tűnő menetelést a poros földutakon, ahol száraz időben bokáig süllyed a katona bakancsa; a mély port, amely felkavarva ráül a tüdőre és filmszerű réteggel vonja be az izzadt testrészeket; az esőtől sártengerré váló vidékeket, amikor az ember csak vánszorogni tud; a sunyi tekintettel hajbókoló muzsikokat; a tetvektől nyüzsgő szállásokat. Egyáltalán nem értette, hogy ő, Pálffy József, a nagy múltú Pálffy család leszármazottja, mi a fenét is keres ebben az istenverte országban csigalassúsággal poroszkáló alakulatnál, mikor ő vezérkari tisztnek készül. Neki most is olyan hadvezérekről kellene tanulnia, mint Julius Caesar, Nagy Sándor, Napóleon vagy Hindenburg. Tanulmányoznia kellene a Nagy Háború csatáit. Hadászati kérdésekről – átkarolásról, súlypontképzésről, áttörésről, kikényszerített visszavonulás esetén a teendőkről – kellene értekeznie, hogy egy szép nap ugyanolyan nagy tetteket vigyen véghez, mint hadvezér ősei, Pálffy Miklós vagy Pálffy János a török ellen. Ehelyett itt menetel a semmiben, nyeli a port vagy botorkál a sárban, és miközben feltört lábával kínlódik, hallgatja ennek a pálinkaleheletű, még csak nem is a Ludovikán végzett hadnagynak az okoskodásait lőtávolságról, álcázásról, páncélvastagságról, fegyverkarbantartásról meg a többi, egy leendő vezérkari tiszt számára teljesen felesleges dologról. Ő nem egy nyomorult üteg, hanem ezredek, hadosztályok, hadtestek, és ha majd eljön az idő, reményei szerint hadseregek sorsáról fog dönteni – dühöngött végig az úton magában. De abban a pillanatban még az akadémia is beláthatatlan távolságra volt, Pálffynak még négy hónapot kellett a fronton töltenie, mielőtt visszatérhetett volna Budapestre. * Hamarosan orosz harckocsik bukkantak fel a lapos dombgerincen, a torony mögötti páncéltesten gyalogosok lógtak fürtökben. A tankok megálltak, a tornyaik óvatosan pásztázni kezdték az előttük fekvő terepet. Ekkora távolságból zsákmány után kutató pikkelyes testű őslények csapatának tűntek, az idők hajnalából. Hosszú másodpercek teltek el ezzel a néma bábjátékkal, aztán a harckocsiágyúk semmivel sem összetéveszthető éles, ostorcsapásra emlékeztető dörrenései tépték szét a feszült várakozás csendjét. Még el sem oszlott a lövéseket követő füstfelhő, amikor a vezetők, tövig nyomva a gázt, lezúdultak a lapos mezőre, egyenesen a falu irányába. Az orosz tüzérség is működésbe lépett, zárótüzet adott le; a lövedékek a magyar vonalak mögött úgy száz méterre robbantak.
