Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Mekis D. János: Márai tárgyai (A polgári tárgykultúra jelszerűsége A négy évszakban)
55 a tulajdonság mint sajátság reprezentálásának értelmében. Márai szövege esetében a tárgyak jelezte történetnek ez a kettős klasszifikációs, logikai és társadalmi értelemben is osztályba soroló jellege (meghatározottsága és iránya) formailag csupán kikövetkeztethető, retorikailag mégis jelentős, éppen a személyes identitás kérdésbe hozása, elkü lönböződése okán. A négy évszak mindkét idézett bejegyzésével kapcsolatban elmondható, hogy az elját szott, színre vitt meglepetéssel („szobámban, hirtelen, a következő tárgyakat észlelem” ), s ugyanennek narratív tekintetben gyakorító változatával, melyet a Márai-féle mellékesség fűszerez ( „Valahányszor e kellékek kezem ügyébe akadnak, szórakozottan észlelem” ), „mobilizál ja” a mozdulatlant. A Csendélet az egyszeriség történetelem ével, mozzanatával idegeníti „el” a cselekmény szintjén, a birtokolt javakat, melyeknek a leírásban radikális melléren delésként elénk tárt együttesét a kommentár az esetlegesség rendjét megmutató, ironikus világreprezentációként értelmezi. A Kellékek nem így távolít el a személyes történettől. A vadászat, a spanyoltudás, a frakkviselet, a penna kalamárisba mártása, vagy a pipatórium gondozása, s talán bővítése is egy hosszú évek alatt akkurátusan borostyánsárgára majd barnára szívott tajtékkőpipával, mindezek cselekvéslehetőségként „kellékei” a tradicio nális vagy korszerű középosztályi identitásnak. A „tökéletesen felkészültem egy életre, melyet nincs kedvem élni” mondat a tárgyakban „felhalmozott” és előre jelzett, lehetséges élet kvázisorsszerűségének elkerülését nevezi meg egyenes „őszinteséggel”, miután a „van egy tárgyam, de nem használom” formula ellenpontsorozatában már megnyílt az irónia tere. A négy évszak bejegyzéseinek sorát formálisan a naptár kronológiája, közelebbről a napló személyessége szervezi. Az egyes témák, s az ezeken belül leírt tárgyak és cselekvések sorozatszerűen szerveződnek, az ismétlődések pedig motivikus hálót alkotnak. Az együttes nem áll össze folytonos történetté, de létrehoz egy narratív teret, mely megfeleltetési viszonyban áll az önéletrajzi olvasás által észlelt életesemények terével. Ezek közös alapja pedig a könyvben megszólaló, egyszeri és megismételhetetlen egyéniségként „elénk álló” személyiség. E „jelenlét” mindazonáltal, ahogyan az a leírások nyomán is világossá vált a számunkra, nagyon is írásszerű. A motivikus szerveződésből következik, hogy a tárgyak világa változatos módon vesz részt a személyiségkonstitúcióban. Például, amikor az utazást és az utazás hiányát jelölő tárgy, a földgömb egy másik bejegyzés fókuszába kerül. Földgömb Ausztrália mögött, az óceán végében, ott, ahol már Kogutowicz Manó és Fiai kezdődnek, van még egy pont az óceánban, oly kicsi, hogy nevét már nem érdemes kiírni. Körös-körül csak világoskék víz látszik, aztán nagyon messze apró szigetcsoportok, s aztán egészen messze valahol kezdődik az első kontinens. Ez az a sziget... – Vigyázz! – kiáltom. – Ez a sziget, ahol egész biztosan a postahajót lesnéd naphosszat, ahol reggeltől estig arról vitatkoznál, ami nem hagy nyugton ma sem, Budapesten, ahol arról álmodnál, amiről budai lakásodban álmodsz, s várnád a postát, a csodát, és bámulnád az érthetetlen valóságot, pontosan úgy, mint ma, idehaza, a földgömb egy másik pontján, Ázsia és Amerika között. (204.) A négy évszak „naptár-”, azaz naplóbejegyzései rendkívüli tömörségű mikronovellák ként is felfoghatók. Ezt a tömörséget részint a kihagyás, részint a képszerű sűrítés idézi elő. A töredékjellegből következik, hogy a történet kiegészítésre szorul; ez pedig a modernizmus kontextusában, megfelelő feltételek fennállása esetén esztétikai többletet
