Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 9. szám - Mekis D. János: Márai tárgyai (A polgári tárgykultúra jelszerűsége A négy évszakban)
56 eredményezhet. A képszerűség a Márai által kialakított forma másik aspektusával, a köl tőiséggel áll összefüggésben.15 Miben is áll ez a költőiség? Nos, ha a könyvet „prózaként” a kihagyás jellemzi, „költészetként”, ellenkezőleg, a megnevezés túlzott bősége: láthatóan a tónus és dikció, s nem a „szóra hagyatkozás” ökonómiája szervezi. Nyilvánvalóan indokolatlan azonban szó szerint vennünk a vers vagy epigramma formaajánlatát. Ha ezt elkerüljük, az előállt látszólagos ellentmondás is feloldódik. A „költőiség” nem puszta dallamként, de nem is az újholdas poétika által kanonizált, késő modern lírai szemantikaként értendő, hanem a próza sajátos aspektusaként. A képszerű sűrítés és az elliptikus kihagyás logikája a fenti idézetben jól nyomon követhető. A hatás alaptényezője, hogy itt a földgömb, e konkrét, kézzelfogható tárgy nemcsak térkép mivoltában utal a világra, hanem bizonyos értelemben maga is világként fungál. A térképnek a világgal való ilyetén egybeesése a valós és a kitalált összezavarása, mely itt a – valamiképpen mindig eleve gyermekiként elgondolt – képzelet megérzékítésének tekinthető. A „sziget” alakzata leginkább a civilizációból kilépő, „menekülő” Gauguint idézi meg, de az európai kultúrkör számos más „útvonalára” is utalhat. Egy sziget, még a térben közeli is, mindig távoli, egzotikus és irodalmi. Szimbolikusan jelöli a kilépés vagy kiszakadás lehetőségét, még ha a történet a realisztikus irányban is kibontakozik. (Márai a Sziget című regényében erre a hagyományra apellál.) A részletes magyarázatot persze kerüli a most idézett szöveg, beéri az utalással. Az „ez az a sziget...” rámutatásaktusa utazás nélkül is („már nem utazom”) a saját helyet és a „saját” helyét jelöli ki. Az önmagunktól való menekülés kinyilvánított lehetetlensége szükségszerűen szembesít a megélt élet „szigetszerűségének” gondolatával. Az „én” portréja ezúttal az önmegszólítás grammatikai első és második személyének látszólagos „vitájában” rajzolódik ki előttünk. („Vigyázz! – kiáltom. – Ez a sziget, ahol [...] arról álmodnál, amiről budai lakásodban álmodsz”. ) Ha a párbeszédesség módozata nem is uralkodó retorikai iránya a Négy évszak nak, jellem ző vonása a számvetés „vitaszituációja”. A tárgyi környezet polgári sztenderdjei a birtoklás osztálykiváltságaival és kulturális programjával vannak gyakorlati és jelszerű összefüggésben. A tulajdon nemcsak lehetőség, de kötelezettség is; a menekülési vágy részben erre adott reakció.16 Készletek Ezek a tárgyak, ruhák, könyvek, melyekre semmi szükségem e világon, ez a készültség, melyet örökké ápolni és gyarapítani kell, ez a rengeteg vacak, mely lassan beborít és eltemet... s közben tudni, hogy egy fogkefe, két rend angol ruha, hat váltás fehérnemű s a Hamlet , a Faust második része, a Biblia és a Háború és béke teljesen elég az élethez. (217.) A könyv motívumhálójában jelentős „tárgybirtoklás” ebben az összefüggésben „készletek” felhalmozásaként tűnik fel. A tárgyak a civilizáció termékei és alapfeltételei; látszólag nélkülözhetetlenek, nemcsak szükségleteket elégítenek ki, de létük mintha a személyiségnek magának volna előfeltétele. A menekülés voltaképpen ezért lehetetlen. A mindenkori „szigetnek” a polgár számára elkerülhetetlenül robinsoni karaktere és 15 Vö. Illyés Gyula, A négy évszak. Márai Sándor könyve , Nyugat, 1938/6. 16 Lemondás és veszteség problémáját történeti iróniával értelmezi újra a háború és a második emigráció későbbi léthelyzete. A szellemi és tárgyi tulajdon reflexióit illetően is rendkívül figyelemre méltóak Márai napl óbejegyzései . Vö. Dobos István, A teljes napló tanúságtétele , Forrás, 2020/3., 20–43.
