Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - P. Szabó Ernő: Bábuk, kristályszerkezetek (Deim Pál művészetéről)
97 P. Szabó Ernő Bábuk, kristályszerkezetek Deim Pál művészetéről Családi fénykép a 21. századból – éppen negyvenhat éve annak, hogy Deim Pál (1932– 2016) megfestette ezt a kisméretű kompozíciót. Olyan ovális keretbe helyezte a művet, amely régi korok ízlését, hangulatait idézi, s a kis méret ellenére is erőteljes, ha úgy tetszik, monumentális hatású kompozícióval valóban sikerült elérnie, hogy a jelen művészi gesztusainak, a teremtő képzelet erejének köszönhetően a jövő, az ember és az őt körülvevő teret egységbe fogó, a létezésnek, cselekvésnek, az emberi méltóságnak méltó kereteket adó jövő fogalmazódjon meg a kompozícióban. A szó legnemesebb értelmében vett emberi állapot. Kevés festőnek adatik meg a tehetség, a lehetőség: Deim művészetében a művészet egyetemes értékei ötvöződnek olyan tradíciókkal, amelyek a szentendrei művészet olyan, egymástól egyébként sokban különböző alkotóinak munkásságát jellemezték, mint Barcsay, Vajda Lajos és Gadányi Jenő: az első erőt sugárzó, az időt őrző figurái, a második drámaisága, s a harmadik szemlélődő szelídsége. Mindez azonban természetesen csak az alapot jelentette, a lényeget maga Deim Pál rakta rá. Azt a művészi-szellemi konstrukciót, amelynek, ahogyan munkásságának talán legjobb ismerője, Németh Lajos fogalmazott, „lényege az egyértelműség, a tiszta képletben való gondolkodás” , aminek következtében Deim „művészete a kristályok szerkezeti logikáját idézi” . A szentendrei konstruktív törekvések, a kortárs magyar művészet meghatározó jelentőségű alkotójaként tartjuk számon – ugyanakkor a szellemi, etikai értékek olyan megtestesítőjeként, aki hitt abban, hogy a mű, a művészet nem önmagáért való, s abban, hogy amennyire nem létezhet egy-egy közösség a művészet nélkül, annyira légüres térben mozog az alkotó, ha lemond közönségéről. Mindez, ismétlem, benne van a már említett kis képben, amely persze távolról sem tartozik a legjelentősebbek közé Deim Pál pályáján, de jelzi, hogy művészete szorosan benne gyökerezik a tradíciókban, a kulturális környezetben, s hogy minden korszakában meg is újította, új, egyéni értékekkel gyarapította a hagyományokat. Szülővárosa, Szentendre éppen olyan sokat adott számára az itt évszázadokkal korábban letelepedett szerbség által létrehozott szellemi-tárgyi értékekkel, a pravoszláv egyházi motívumokkal, mint a korábban itt élt alkotók, a régi művésztelepen élt festők műveivel. Ahogyan maga fogalmazta: „Itt születtem, s hiszek a provincia erejében. Hiszem, hogy erős provincializmus-érzet nélkül nehéz jó művészetet csinálni. A francia vagy az új amerikai festészet is azért lett jó, mert önmagukból termelték ki. Itt Szentendrén volt egy európai szellemű festőiskola. Tehát a provinciális kötődés majdhogynem európai kötődés is. Ha Barcsayhoz, Gadányihoz, Vajdához kapcsolódom, az már egy tágabb rendszerhez is köt…” P. Szabó Ernő szerkesztőségünknek küldött utolsó írása.
