Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - P. Szabó Ernő: Bábuk, kristályszerkezetek (Deim Pál művészetéről)
98 Egyszerre kötődött a makro- és a mikrokörnyezethez, az egyetemes, a magyar kultúrához és a városban született, különleges ízű, zamatú értékekhez. Műtermében a könyvespolcon Lyka Károly, Kassák Lajos, Bibó István kötetei sorakoztak egymás mellett, a kis zártkertben faragott fák, kövek, valahonnan a Bükkös-patak környékéről. Közöttük kisméretű malomkő állt, amely mintha csak a családi tradíciókat jelképezte volna: Deim Pál ősei 1804-től vízimolnárok voltak Szentendrén. Nagyapja volt az utolsó molnár a családban, a Bükkös-patak vízimalmai annak idején éppen az új gőzmalom megjelenésekor fejezték be munkájukat. Deim Pál azonban gyermekként mondhatni a patakpart minden egyes simára csiszolt kövét megismerte, igazi nagy családban, ahogyan mondogatta, ideális játszótéren nőtt föl. Innen van talán, hogy nemcsak a város művészeti életét, műemlékeit illető kérdésekben mondta el véleményét mindig is, de a természeti értékek sorsa, jövője is foglalkoztatta. Ha erdész, természetvédelmi szakember lett volna belőle, alighanem akkor is sikeres évtizedeket tudhatna maga mögött. Valóban: miért éppen festő lett, és hogyan lett azzá? Minek köszönhető, hogy a főiskolára csak 26 évesen vették fel? „Rajzolni szerettem már iskolás koromban is – emlékezett egy interjúnkban. – A gimná- ziumban Bánáti-Sverák József volt a rajztanárom, ő beszélt rá, hogy próbáljam meg a főiskolát. Azután, mire fölvettek, eltelt nyolc év, és a negyedik alkalom hozta meg a sikert. Rossz volt a káderlapom az ifjúsági szervezetnél. Édesapám tisztviselő volt, főszámvevő a városházán, később pedig ő volt az, aki Szentendrén az első bankot beindította. Gyerekkori társam volt az, aki rossz jellemzést adott rólam, nyilván éppen azért, mert nem léptem be a szervezetbe.” A pályaválasztás egyébként nem volt könnyű: már csak azért sem, mert, ami általában igen ritkán fordul elő, egyszerre volt jó testnevelésből és rajzból, két, egymást általában kizárónak tartott tárgyból. Bánáti-Sverák azonban megmutatta a rajzait más művészeknek is, Deli Antalnak, Barcsay Jenőnek, s közvetítette az ő biztató véleményüket is – ez döntött. A legfontosabb vélemény Deim számára szinte mindenkor Barcsay Jenőé volt. Vele több évtizedes barátság fűzte össze, mióta a főiskola utáni években közel került hozzá – úgy emlékezett, Balogh László, szintén szentendrei festőkolléga vitte el hozzá először. A főiskola előtt, bár Barcsay már a két világháború közötti években is gyakran járt Szentendrére, személyesen még nem találkoztak. Mivel jócskán elhúzódott a pályakezdése, mire bejutott a főiskolára, kiállító művész lett, a szentendrei tárlatokon kiakasztottak tőle is egy-egy tájképet. Sötét időszakra estek az indulás évei, a levert forradalom, pontosabban az 1957-es Tavaszi Tárlat után „bekeményített” a művészetpolitika. Diákként szerencsére a művészetpolitika direkt elvárásaiból a főiskola némiképp védelemként szolgáló falai mögött nem sokat lehetett megérezni. Inkább közvetett módon mutatkoztak meg azok a negatív, torzító hatások, amelyeket a korszak a művészekre gyakorolt. Három évig járt például Papp Gyula osztályába, diáktársaival próbáltak megtudni valamit tőle a modern művészetről, hiszen a Bauhausban dolgozott, ő azonban akkoriban saját korai dolgait is kinevette, Klee-ről például igen lekicsinylően nyilatkozott, azt mondta, az egy rajzot ajándékozott neki egyszer, de ő úgy gondolta, hogy még elmenni sem érdemes érte. Dühösen reagált, ha a német expres zszionizmusról kérdezték. Később persze, amikor kicsit enyhültek a viszonyok, másként nyilatkozott. Róla legfeljebb azt mondhatta el Deim Pál, hogy tanította, igazi mesterének egyértelműen Barcsay Jenőt tartotta. Akkoriban már házas ember volt, s otthon többször is szóba került az, hogy legalább azt a két évet ki kell húzni a főiskolán, bármi történjen is, amíg az ő anatómiaóráira jár. Barcsay fix pontot jelentett, s persze nemcsak neki, hanem sok akkor indulónak, tökéletesen fölépítette saját oktatási rendszerét, aki nem sajnálta az energiát, az tökéletesen megismerhette segítségével az anatómiát, megtanulhatta az emberi test ábrázolásának minden fortélyát. Mindenki fölnézett rá, kikezdhetetlen volt, amit jól jelez az,
