Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Surányi Dezső: Ahol az ég alatt mosolyognak a barackfák… (A hunza sárgabarack – legendák nélkül)
107 Mohamed próféta és veje-unokatestvére, Ali kalifa utódai – ahogy ők nevezik, „a ház népe”, vagyis ahl al-bajt – számára kiemelt szerepet tulajdonítanak. Hogy ez milyen természetű, az irányzatonként eltérő. De összességében elmondható, hogy kizárólag a 656-tól 661-ig uralkodó Alit ismerik el legitim kalifának. Irányzattól függően – bizonyos számú fiúutódot tévedhetetlen, isteni tudást birtokló imámnak tekintik. A síita irányzatok többségében fontos szerep jut az ún. mahdihoz kötődő megváltástannak is. Az iráni hatások által kezdettől fogva befolyásolt, ám sosem egységes siíta mozgalom eleinte alapvetően politikai irányzat volt. A fő hatalmat Alinak és utódainak kívánta megszerezni, és csak az évszázadok folyamán vált elsősorban vallási jellegűvé. Jelenleg a 12 imámot elismerő imámita vagy 12-es sía a legelterjedtebb. Iránban 1502 óta államvallás, Irakban és Libanon területén jelentős kisebbségei élnek, de a történelem folyamán komolyabb szerepet játszott a hetes (iszmálijja) és az ötös sía (zajdijja) is. A világtól elzárt vidéken az iszlám sajátos formában alakult, formálódott. A hunzák sámánizmusban és lélekvándorlásban való hite erős, vallják, hogy a test halála nem egyenlő a lélek halálával. Csakúgy, mint a hunok hitték, az állatoknak, növényeknek is van lelkük, a létformák egymásra épülnek, a lélek egyre magasabb rendű alakba fejlődhet. A tündérek választják ki, kiből lesz sámán. 8-14 éves korukban a gyermekeknek egy-egy súlyos betegség alkalmával eljön egy tündér, és megváltoztatja az életüket (beavatás). Ha akkor elfogadják ezt, akkor életben maradnak, ha nem, megnyomorítják őket, vagy meg is halhatnak. Sámánizmusuk egyedi a sámánkultúrák tengerében a dob kiemelkedő lélekhívó szerepe miatt, ez a sajátos tündérhívó zene a „siri zaman”. Csáji László Koppány könyvében részleten írt hitvilágukról. A Gilgit és Hunza folyók hosszan, párhuzamosan haladnak, majd az összefolyásuk után az Indus vizét táplálják, és látszanak a Karakorum égbe meredő láncai. A folyóvölgy szirtfalai szembenéznek egymással, a Hunza pedig ijesztően hömpölyög és szürkén. Hol sivatagi, kopár a táj, hol teraszos, és ott termékeny földű, ahol a zöld oázisokon szorgos emberi munkával életet, azaz élelmet termelnek. A folyó egyik oldalán az egykori Hunza királyság, a másikon pedig a Nagar királyság létezett. A két állam népe évezredes háborúskodásban állt, pedig a 16–17. században mindkettő az Avar kánság uralma alattvalója volt. Ma más a helyzet, a bővizű folyó vizét csatornák hálózata vezeti a földekhez mind a jobb, mind a bal partján. Csáji beszámolója szerint békésnek tűnik a táj, de a monszun- viharok érkezését a Bagrot és Haramosh völgyének felhőtornyai már jelzik. A Hunza föld nem turistalátványosság, pláne nem az ottlakóknak. Zárt világ, hiszen húsz 7000 méteres hegycsúcs áll őrt. Közülük legszentebb az Ultar-hegy (Oltár-hegy), amely a hunza lélek, a hunza vallásos hit szerint a transzcendens lények lakhelye. Ott van a tündérek és más mesebeli lények tartózkodási helye, és így konkrét földrajzi helyhez kötődnek náluk. Ganesh, mint egy jól kiépített erődváros, nemcsak lakóit védte az ellenségtől, hanem őrizte az életet jelentő földeket is. A másik oldal, Nagar földjei hasonlók, a talajviszonyok jók, és a bőségesen rendelkezésre álló öntözővíz ebben az elzárt világban biztonságot teremt. Visszatérve a folyóvölgy jobb és bal parti részére, Baltit városa sokáig a Hunza királyság székhelye volt. Érdekes beszámoló a vidékről – talán ezért is volt viszonylag védeni az elzárkózott- ságnak minden előnyét és hasznát, mert Gilgit-Baltistánban a gyors sodrású folyók partja felett korábban csak egy 60-80 cm széles út vezetett. A két part összeköttetését kötélhidakkal biztosították. A kutatók a XIX. század közepétől felfigyeltek a hunzák és rokonságuk magas életkorára és a kiváló egészségi állapotukra. Mindezeket a természetes életmódjuknak és táplálkozásuknak, a tiszta levegőnek és a sókban gazdag gleccserolvadékvíznek, a rengeteg fizikai munkának és a hosszú éhezési periódusoknak tulajdonították. Korábban a szűkös termés a tavaszi időszakban több heti koplalásra is kényszerítette őket, mond-
