Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Mórocz Gábor: Narratívák metszéspontjában (Buda Ferenc Isten szalmaszálán című versének elemzése)
98 egyedül csak a negyedik – ötsoros – versszak elején található; e strófa rímképlete: xabab). A költemény keretes szerkezetű: első és utolsó versszakának a szövege két szó kivételével megegyezik. A már nem túl közeli múlt klasszikus alkotásait idézi a műfajiságából – a Füzi László által említett dal mivoltából 3 – következő akusztikai kidolgozottsága: sorainak kellemes hangzása, dallamossága is. Mindezek a formai jegyek eredendően harmóniát közvetítenek. Tartalmi, gondolati vonatkozásban azonban a vers nagyon is modernnek (vagy megkockáztatjuk: akár „posztmodernnek” is) tekinthető – ha ez nem is derül ki egyértelműen az első olvasás során. Modern mindenekelőtt abban, hogy különböző, egymással szembenálló vagy nehezen összemérhető narratívákat kapcsol össze. Egyaránt szerepel benne az Isten és a földanyánk szó (az előbbi a mű címében, illetve az első és utolsó versszakában, az utóbbi a 2. strófában). Már ez az egyetlen – igen feltűnő – nyelvi jellegzetesség is arra utal, hogy keresztény és pogány ideológiai összetevők keverednek a versben. Isten és a földanyánk képzete egymást kizárni látszanak. Mintha a költő egyidejűleg két, merőben eltérő vallási-kulturális hagyományt vállalna fel – de egyiket sem eredeti formájában. Annyiban „módosítja” a pogány (görög, római vagy akár ősi magyar) mitológiát, hogy a Földanya (Gaia) földöntúli megfelelője itt nem az „Égatya” (Uránosz), hanem a nagy kezdőbetűs – keresztény – Isten (akinek a jelenléte természetesen az égi, és nem a földi világhoz kapcsolható). Csakhogy a keresztény narratívában Isten „egyeduralkodó”; a meghatározó létrendet az égi szféra képezi, hozzá képest a Föld terrénuma másodrendűnek tekinthető. Vagyis Buda Ferenc a keresztény nagy történetet is jelentősen „átszerkeszti”. Itt az ég és a föld láthatóan egyenrangú. Ez a felfogás nyilvánvalóan nem egyeztethető össze a keresztény ideológiával, vagyis Buda „elbeszélése” a pogány narratívához áll közelebb. A lírai én szerepe kitüntetett a műben, annak első versszakában: szivárványként ő közvetít az égi és a földi szféra között (ez az eszmei mozzanat az utolsó strófában nagyon eklatáns módon nyilvánul meg: az önértelmező szubjektum itt már nem „gömbölyű szivárványként”, hanem „gömbre írt szivárványként” határozza meg magát – a gömb jelen esetben nyilvánvalóan a Földet jelenti). Igaz, a szivárvány ebben a kontextusban inkább az égi princípium képviselője. Eredete szerint égi természetű; ugyanakkor nyitott a földi lét felé is. Bonyolítja az összképet, hogy a lírai én „égi” pozíciója már önmagában is sajátos kettősséget mutat. És itt kell röviden kitérni arra, hogy az első versszakban kétszintű metaforizációs folyamat megy végbe, amelynek eredményeként az „én”-nel azonosított szivárvány végül „[Isten szalmaszálán] rezgő buborék ”-ká poetizálódik át. Az utóbbi metafora igen érzékletesen jeleníti meg a lírai én kitüntetett státusának törékenységét. A szivárvány – ami alatt a szubjektum értendő – egyfelől „Isten szalmaszálán rezgő buborék” [kiemelés tőlem: M. G.], vagyis közvetlenül az isteni világot jellemző örökkévalósághoz, megrendíthetetlen állandósághoz kapcsolódik, másfelől „csak” egy szalmaszálon lévő „rezgő buborék” (az utolsó versszakban már a szokványosabb „szappanbuborék” változat szerepel), azaz létének meghatározó összetevője az ideiglenesség, az illékonyság, az instabilitás. Egyetlen nyelvi szerkezeten belül tehát felértékeli önmagát, ugyanakkor degradálja is létmódját a versbeli beszélő: ez az ellentmondás feloldhatatlannak tűnik, és különös feszültséget hordoz. A költemény második versszakában azután narratív mozzanatok is megjelennek: „Majd a földre hulltam / fénylő mag gyanánt, / látni úgy tanultam / tőled, földanyánk.” Itt a „régmúltbeli” ( „egykor az valék” ) alapállapothoz képest jelentős elmozdulás történik. Az új „korszakba” való belépés kezdetét a „majd” időhatározószó egyértelműen jelzi. Mi 3 Füzi László: Buda Ferenc = „Egy élet átúszik a többiekbe” (szerk. Rózsássy Barbara, Szentmártoni János), Orpheusz Kiadó – Magyar Írószövetség, Budapest, 2016, 23.
