Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Térey János: Egy, kettő, három!
11 „Holnap fényképezés! Kisdobos inget, nyakkendőt kell hozni!”, állt az elsős vonalas füzetemben, a Maradj csendben! című versike alatt. Ez a másnapi fénykép lett a kisdobos-tagkönyvbeli portrénk. Anyukám alszik, pihen, fáradt, Elaltatom a babámat. Búgócsiga nem pörög, Szép csendesen leülök. Diktálás után írtuk, a szerzőre nem emlékszem, az interneten sincs nyoma. Lejegyzésem alatt Katóka néni piros filctollas megjegyzése áll: „Szép!” Általában nem volt annyira szép a kézírásom. A Mókus őrs tagja, majd őrsvezető-helyettese is voltam egy darabig, ezt a Mókus őrsöt, bár szerettük volna, sohasem sikerült Luke Skywalkerre átkeresztelnünk. Ha otthon felejtettem a kék vagy piros nyakkendőmet, megszidtak, és leghátulra állítottak, az iskolában biztosan. Hazazavarni túlzás lett volna. A nyakkendő nem volt elegendő, tartozott hozzá úttörőing és síp is, zsinórzattal, továbbá úttörőöv tábortűzmotívummal; sőt sötétkék vállpánt, amennyiben tisztséged is volt. Nálunk a jó tanulóknak ezt is vállalniuk kellett, én például kerek egy éven át voltam, muszájból, rajtitkár- helyettes a szintén halk, szelíd és sötét szemüvegű Süveges Györgyi mellett, még nyári képzésre is jártam a Kartács utcai táborba, a művésztelep mellé. Pusztán csak a tanulmányi eredményeink alapján. Hogy rátermett közösségi emberek vagyunk-e, van-e szervezői vénánk, senki sem firtatta, mivel nem ez volt a szempont, hanem kizárólag az ész, amit az ötöseinkből véltek kiolvasni. Hogy miért kapcsoltak hozzá megbízhatóságot is, igazán nem tudom. „4803-as számú Eötvös Loránd úttörőcsapat, vigyázz! Zászlónak tisz-te-legj!”, ez a mondat, csapattanácstitkárunk, a dauerolt Apagyiné hangján, a lendületével meg a dallamával együtt megvan, de már az Eötvös utcai iskolaudvarunkról. „A dolgozó népért, a hazáért előre!” „Rendületlenül!”, zúgta vissza a kórus. Tehát a díszteremből egyetlen számottevő programra sem emlékszem, ez szimptomatikus. Csakis arra, hogy sötét délutánokon vártuk a villamost hazafelé. Enikő néni egyszer a megállóban ráripakodott Fodor Tibire, aki javasolni merészelt valamilyen terven felüli múzeumlátogatást az iskolai programokon kívül: „Van apád? Van anyád? Na, ugye. Hát akkor menjél velük, jó? Ne engem nyúzzatok.” Manapság egy ilyen mondat, vagy legalábbis ez a hangfekvés bármilyen oktatási intézményben nagy feszültséget gerjesztene. Ma egy ilyen mondatért bemenne az anyuka az iskolába, hogy elbeszélgessen az indulatát fékezni képtelen pedagógussal, és bizonyára volna is következménye a dolognak, de ez az érdes modor abban az időben egyáltalán nem számított kirívónak, még ha én meg is lepődtem rajta. Iskoláinkban rend volt, ahogy hazánkban is. Rendnek kellett lennie, ám az emberi közlés színvonala, a beszédstílus minősége nem számított, mint ahogyan a gyermek méltósága sem. Napi gyakorlat volt a testnevelő- meg a technikatanárok „tockos-” és „barack”-osztogatása. Tibi nagyot nyelt. Ő csak jót
