Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 6. szám - Térey János: Egy, kettő, három!
12 akart, de lám, rövid úton lepasszolták. Nekem ez a szeplős, hozzám hasonlóan pengevékony, kicsit görbe hátú és vörösesbarna hajú fiú lett az első barátom, már a tanév első napján szóba elegyedtünk az udvaron, aztán éveken át fogékonyak voltunk egymás rezdüléseire. Rezonáltunk, sülve-főve együtt voltunk, az ő lakásukba jártam látogatóba rendszeresen. Őt is érdekelte a történelem, egy időben mind a ketten régészek szerettünk volna lenni. Ővele tudtam beszélgetni Ámonról és Átonról. Végre valaki, akivel szóba tudok elegyedni a családomon kívül! Padtársam volt, amíg szét nem ültettek minket, mert ő volt az, akivel állandóan „fecsegtünk” órán, mondhatnám az egykori üzenőfüzetek modorában. Katóka néni mindenesetre nem egyszer szólt ránk, és nem lehettünk többé padtársak, a szótlan, pirulós Mona Gyula mellé kerültem. „Különös dolog az az ifjúkori barátság; akár egy tojás, amelynek sárgájában már ott érződik a pompás madárjövő, a világ szemében mégsem egyéb, mint meglehetősen kifejezéstelen ovális, nem különböztethető a többitől.” Sokat olvastam, de ő még nálam is többet, én akkor még nem számítottam könyvmolynak, ő már igen, szemüveges is hamarabb lett. Olvasmányaiban előttem járt, és nem volt rest eldicsekedni velük. Amikor Éva nagynéném asztalán fölfedeztem Kákosy László Ré fiai című kötetét, és lelkesen beszámoltam róla Tibinek, ő csak legyintett, mint akinek nem lehet újat mondani. Ez a fölényeskedés már nekem is sok volt. Legközelebbi találkozásunkra kitaláltam egy sohasem létezett egyiptológiai szakmunkát a hieroglifák megfejtéséről, hozzá még Jean-François Champollion ásatási naplóját is, új magyar fordításban. Azt aztán kereshette. Az egyiket olyan sikeresen találtam ki, hogy rávágták a boltban: rég elfogyott. Persze, idővel rájött az én Tibi barátom a csínyemre, és ez már neki is jókora csalódás volt. Rám rontott óra előtt az őszi udvaron, alaposan leszidott, és akkor mosolyszünet következett. („Néha ugyan összevesztünk, de az ilyen maximum félóráig tartott”, írtam utólag, a hatodikos füzetemben szereplő, Barátságunk története című fogalmazásban.) Tibiék az úgynevezett Csapó-kanyarban laktak, ahol a városrendezők akkoriban egyenesítették ki egy ősi, debreceni utca nyomvonalát. Az, hogy miért fordult el a Csapó utca a városhatárhoz közeledve, kilencven fokos szögben addigi önmagához képest, vajon a korabeli telekviszonyok kuszasága miatt, vagy egy hajdani mocsarat, esetleg védett, földesúri ingatlant, udvarházat vagy majorságot megkerülendő, számomra rejtély maradt. A domborzat miatt biztos nem módosítottak az irányon, lapos volt arrafelé minden, mint az asztal lapja. Az úttestet a hetvenes években kiszélesítették, a földszintes házak helyére tízemeletes panel szalagházak épültek jobbról és balról, köztük futott az új Csapó utca, enyhe kanyarral idézve a régit – tudom, hogy ezt a tervező, Boruzs Bernát alázatos finomságnak, bevallottan „poénnak” szánta, ahogy a kanyarbeli házak széles erkélyeit is –; az eredeti nyomvonalat egy debreceni zsánerfestő, Senyei Oláh István nevére keresztelték át. Gyermekfejjel is világos különbséget tettünk az otthonaink állaga és állapota között. A százéves, salétromos falú, de nagy kertes házakban lakó gyerekek, azaz mi, kíváncsian méregettük a vadonatúj panelbe költöző családokat; irigyeltük őket a tisztaságért és az újonnan ragyogó, színes, elemes bútorgarnitúrákért, nem úgy a szűk, linóleumos folyosókért és a szobák szerény belmagasságáért. Azok meg minket irigyeltek a telek mélységébe
