Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Pethő Sándor: Botló drót
113 Tóth Vincéékhez várják a csehszlovák őrsparancsnokot is néhány katonájával. Ünnep ez az itt is, és ott is sovány kosztra fogott határőrizetnek, és ha nekik az, nem célszerű kihagyni belőle a helyi felsőbb vezető elvtársakat sem. Rotyog a leves, s ül a rántott csirke, mert a szovjet határőrizet úgy jobban szereti, mint pörköltnek elkészítve. „Egy láda pálinka – mondja az egykori házigazda –, egy korty a muszkának.” Az éves határőrnapon a csehszlovák elvtársak révén rum is kerül a kisszelmenci közösből főzött pálinka mellé . Az évnek ez a napja fanyar módon idézi meg a szabadság lehetőségét: a szelmenci pálinka előtt kapitulált csehszlovák parancsnokot a szovjet oldalon élők támogatásával segítik át a határ túloldalán várakozó kocsiig. Ezen az egy napon ezért nem jár börtön. A törvény általános érvényét a szocializmusban bármikor felülírhatja a felsőbb utasításban testet öltő egyéni akarat. Ezért a szocializmusban élő ember mindig a normák és a valóság ellentmondásában, az anómia rendszerszintre emelt világában létezik. Mivel ebből adódóan meghatározó lételeme az állandó bizonytalanság, nem egyszerűen a politikai rendszerben él, hanem abban a reményben, hogy túléli azt. (4) Túlélni pedig 1944 és 1991 között a két Szelmenc esetében is bőven volt mit. Quintus Curtius Rufus, az 1. században azt jegyezte fel Nagy Sándorról, hogy birodalmát a hódító makedónok és a meghódított perzsák közti tömeges házassággal próbálta megerősíteni. Azt gondolta, hogy a rokonai ellen mégiscsak nehezebb szívvel harcol az ember, mintha idegenekkel kellene ezt tennie. A közép-kelet-európai kommunista rendszerek ezzel ellentétes politikát folytattak: még a legszorosabb vérségi kötelékeket is igyekeztek szétszakítani. Mint a Szovjetunióban mindenütt, valószínűleg Kisszelmencen is kötelező olvasmány volt a tizenhárom éves pionír, Pavel Morozov története, aki azzal vált kommunista példaképpé, hogy szovjetellenesség címén a politikai rendőrség kezére adta a saját apját. A két Szelmenc hétközi és jeles napjai a kommunista rendszer jelképeinek is felfoghatók. Üzenetük, hogy még a legszigorúbb állami őrizet is kijátszható. Ha Lizák Péterék Nagyszelmencen kicsit hangosabban besz élték meg a saját portájukon egymás közt, hogy mi történt a falujukban, a hat méter magas határpalánk túlsó oldalán fülelő Tóth Vincéék is hallhatták. Másnap pedig ők beszélték meg ugyanígy a náluk történteket. Aki így tudta meg, hogy valakije odaát meghalt, még nem biztos, hogy a temetés é re is eljutott. Olykor a kommunista bürokrácia, olykor a személyes rosszindulat, néha a kettő hatékony együttműködése akadályozta meg ebben. Megtörtént, hogy két falut elválasztó kapu kisszelmenci oldalán, érvényes átlépési engedéllyel várakozók számára is csak akkor nyílt meg a határ, mikor a nagyszelmenci temetőben már elhantolták a halottat. A rítus – mondják a kulturális antropológusok – a közösség megmaradásának egyik biztosítéka. Ezért a majd fél évszázad nyi kommunista uralom a szétválasztottság ellenére is kitermelte a határon inneni és túli szelmenciek közös rítusait. Azt, hogy a szocializmusban is van élet, a két Szelmencen legszembetűnőbben a halál rítusa bizonyítja. Az ikerfalu egyesítésének lehetőségeit vizsgáló 2004-es washingtoni kongresszusi meghallgatáson Kisszelmenc polgármestere komor népszokásról számolt be: szokás náluk , hogy a koporsót a temetés előtt kiviszik a két falurészt elválasztó átjáróhoz, hogy jelképesen a határ túloldalán élő roko-
