Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Pethő Sándor: Botló drót
112 és – mint tudjuk – a temető. Kisszelmencen a nagyszelmenci földek – lehet, hogy Ignác(z) bíró részrehajló volt ? – több száz hektárja, és a római katolikus templom. Jól járt, akinek csak a kertje alatt húzódott a határ, vagy a konyhájából látott rá a szögesdrótra. Rosszabbul az, akinek a portáját vágta ketté: a ház a Szovjetunió, a kút és a disznóól Csehszlovákia területére esett. És még rosszabbul az, akinél a csűr egyik ajtaja az egyik, a másik pedig a szomszédos országra nyílt: vele még az épületet is lebontatták. A nagyszelmenci Lizák Péter konyhájának ablaka közvetlenül a kisszelmen ci Tóth Vincéék konyhájára szolgál; ez a szomszédság a következő évtizedekben majd falutörténelmet ír. A határ megközelítéséhez, legalábbis a botló drótos elektronikus védelmi rendszer felszereléséig, vagyis nagyjából húsz éven át, még a határzónában lakók számára is külön engedélyre volt szükség. És még így is gyakran megtörtént, hogy az igazoltató határv édelmi katona géppisztollyal „megtérdepeltette” a hazafelé igyekvőt a határt jelző 342- es oszlop közelében. Mint az egyik szereplőtől megtudjuk, azért, mert a térdeplő ember sem elfutni, sem védekezni nem tud. A szocializmusban a határnak nem szimbolikája, hanem államigazgatási és büntetőjogi valósága van, ezért határ mellett lakni állandó fenyegetettség. Már a puszta „átbeszélésért” is büntetés jár . A sokszor egyenesen a túlélést szolgáló határ menti korrupció általában hatékonyan, de – mint a szocializmusban minden – soha nem teljesen kiszámíthatóan m űködik . Az embert akár falubeli is feljelentheti. És ha sikerül a szovjet határőrrel megegyezni, a másik oldalon még mindig ott rejtőzhet egy csehszlovák katona, aki kö telességből, vagy az üzletből kihagyottak sértettségével jelenti majd a szovjetekkel kapcsolatban álló feletteseinek az esetet. Mindez természetesen törvényellenes: a vesztegetés kezdeményezője és elfogadója folyvást a kriminalitás billenékeny pallóján egyensúlyoz, alant pedig a szocialista igazságszolgáltatás mély tárnái sötétlenek . A kisszelmenci emlékezet megőrizte azoknak a frontot megjárt szovjet határőröknek az esetét, akik hét év börtönt kaptak azért, mert félrenéztek, mikor valaki cipősdoboz nagyságú csomagot adott át a határon. A diktatúra merev szigorát olykor-olykor emberi gesztusok enyhítik: a nagyszelmenci vő a szovjet kiskatona jóindulatából mo ndhatja el a határsorompónál a szovjet oldalon élő anyósának, hogy nemrég egészséges unokája született. Bár legbelső lényegét tekintve a szocializmus minden változata egyféle, mégis – összegzi valaki –: „Sokféle muszka volt.” A határvédelem, hirdeti a faluban elhelyezett vastábla, minden szovjet állampolgár szent kötelessége. „Védelem és feljelentési kötelezettség, egyenlő kommunyizm” – interpretálja az 1990-es években az egyik riportalany. A határ, ahogyan a könyv egyetlen orosz riportalanya, a hajdani szovjet kárpátaljai határőr tiszt mondja: játszma. „ Át akar menni? – ne tudjon. A határ nem kolhozudvar. A határ soha nem alszik. Nincs éjszaka, nincs nappal, nincs időjárás. Határ van. És a határ mellett mindenki határőr.” És mindenkit őriznek. A maga építe tte szögesdrót mindkét oldalán, a saját költségére. Az éves határellenőrzéskor tizennyolc emberre terítenek Tóth Vincéék kisszelmenci házában. Nem vendégszeretetből. „Ki kellett tanulni az észjárásukat” – olvassuk. A Munkácsról ellenőrzésre jött főtisztek, a szovjet határőr őrs vezetője, politikai tisztje, elöljárói, a helyi kolhozeln ök és párttitkár mellett
