Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Pethő Sándor: Botló drót
110 hovatartozás nem értéksemleges adottság, hanem kényszer vagy politikai állásfoglalás. Az egyéni élettörténeteken át megírt szelmenci történelem éppoly illúziótlan, mint az, aki az írónak elbesz éli . „Voltak árulók mindig” – mondja. Persze, és ezt mindketten tudják, nem csak azok voltak: A huszonöt évre lágerbe zárt ortodox pap, az ott is veszett református lelkész, vagy a magyar zászló birtoklásáért nyomorékká vert, elmegyógyintézetbe zárt falubíró sorsa a kisszelmenci, tágabb látószögből nézve pedig a kárpátaljai magyar életsorsok harmadik véglet é t is kijelöli. Tény, ha történetesen nem a szovjet oldalra, hanem Nagyszelmencre, azaz akkor már: Vel’ké Slemencére érkezik haza, Iván Bélának is lett volna min elgondolkoznia. Ha elég fiatal volt, akkor még az Osztrák–Magyar Monarchiában látta meg a napvilágot, ha valamivel még fiatalabb, akkor a Csehszlovák Köz- társaságban. Az egészen bizonyos, hogy a 2. világháborúban a Magyar Királyság egyenruhájában harcolt, és az is, hogy a hadba vonulásakor már/még nem létező Csehszlovákiába tért haza, ahol annak az országnak a határai, ami ellen harcolt, ha nagyon távol, akkor az utca házával átellenes oldalán húzódtak. Ha pedig még ma is élne, mint Csehszlovákia egyik utódállama, a Szlovák Köztársaság folyósítaná a nyugdíját. Nem biztos, hogy kalandvágyó típus volt, de még így is öt állam polgára lehetett életében, ha nincs a háború, akkor történetesen anélkül, hogy a falujából kitette volna a lábát. (2) Bárhogy is alakult volna, az bizonyos, hogy 1946 februárjában a dagesztáni táborban semmiképpen sem értesülhetett arról, hogy a történelmi események , így például a tér kisajátítása, a valóságban milyen közhelyes egyszerűséggel mennek végbe. Jött két szovjet katonatiszt, mondja az egyik kis szelmenci szemtanú, velük a bíró. Bekötötték a lovakat a bíró udvarába, bementek a házba, és jól bepálinkáztak. Mert a Szovjetunióban – visszatérő toposz a könyvben – „ életvitel volt az ivá s”. Nagy pelyhekben hullott a hó, magyaráztak, gesztikuláltak a határban. Az egész határkijelölés nem tartott többet egy óránál. Ignácz bíró, aki a csehszlovák időkben, jó szlovákként, c-vel írta a nevét, 1938-ban talpig nemzeti színben várta a díszkapunál a kapatosan bevonuló vitéz Horthy bakákat, később nyilas, majd a Vörös Hadsereg érkezése után íziben kommunista lett, az elbeszélő emlékezete szerint minden tragikus pátosz nélkül mutatott a földre – Tu je gránic ! –, és valóban ott is lett a határ. Ott van ma is. Minden ésszerűséget nélkülöző vonalvezetésének magyarázatára helyi okmagyarázó legenda is született. Eszerint a – tatár? üzbég? ki tudná már , hogy milyen nemzetiségű volt? – Kurbatov alezredes annyira részeg volt, hogy képtelen volt a lovát irányítani, így a magát önállósító állat haladási iránya jelölte ki, hogy hol húzódjon a határ. Egy másik helyi elbeszélés szerint, aminek forrását már elbeszélője se ismeri, a gránic eredetileg a temetőt is kettévágta: mivel átmenni nem lehetett, a kerítésen dobták át a szeretteik sírjára szánt koszorút az egyik falurészből, azaz egyik országból a másikba. Ez a probléma azonban – így a történet – minden nemzetközi jogi bonyodalom nélkül, helyben megoldódott: a határ pár méterrel távolabbra, a temető egésze pedig Nagyszelmencre kerül. A több mint huszonkét millió négyzetkilométernyi Szovjetuniónak mit számít az a néhány szelmenci négyzetméter? – gondolhatták a határjelölők. Mivel azonban a szocializmusban – mondjanak bármit a szocia-
