Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Pethő Sándor: Botló drót
103 hős lett, úgy maradt a csejtei vár úrnője, Báthory Erzsébet máig szlovák lányok vérében fürdőző magyar arisztokrata. A nemzeti hovatartozás politikai kérdéssé fogalmazása a Kárpát-medencei népek politikatörténetében nem új keletű. Bonfinitől tudjuk, hogy már Cillei Ulrich is alkalmazta a Hunyadiakkal szemben. Ami azonban ott politikai fegyver, Skultéty zászlótartónál a nemzeti önigazolás, Báthory Erzsébet esetében pedig az elhatárolódás eszköze volt, az a történelem névtelenjei esetében a társadalom kiszolgáltatottságának szimbóluma. Üzenete: A hatalom nemcsak azt dönti el, hogy éppen ki vagy, hanem azt is, hogy kiléted előnyödre szolgál-e vagy károdra van. (5) A léthasonló tört énelem önmagában nem a történel mi folyamatok valóságos létezésének tagadása, hanem azok megélésének egyik társadalomlélektani módja. A történelem tagadásává Közép-Kelet-Európában a kommu nista uralom fél évszázada meszesítette azzal, hogy szakított a történelem nyugati fogalmával. A történelem, azaz a múltról szerzett tudás ( hisztorié ) az európai kultúra mélyrétegeiben egyfelől az emlékezéssel kapcsolódik össze. Kliót, a történetírás múzsáját már Hésziodosz is az emlékezet-istennő, Mnémoszüné lányának tekintette. Később Mimnermosz még korábbra, egyenesen a világ keletkezése előtti időkre tette a születését. J óval utánuk , a római korban, Pauszaniasz összetartozónak tekintette, és összekapcsolta a két hagyományt. Tőle visszafelé haladva Hésziodoszig ezeréves hagyomány igazolja, hogy a történetírás az európai ember számára az emlékezés egyik sajátos formája. Ezt a tételt ismétli majd meg Francis Bacon is, mikor a 17. század elején a történettudományt az emlékezésen alapuló tudományként írja le a Novum Organum ban. A t örténelem azonban nem pusztán emlékezés. Az emlékezés más alakzataitól elsősorban az különbözteti meg, hogy tudatos utánajáráson ( hisztorein ) alapul. Ebben az értelemben beszél már az európai történetírás kezdetén Hérodotosz is „kutatási eredményeinek összefoglalásáról” ( hisztoriész apodeixisz ). Nem sokkal utána Thuküdidész a pontosság ( akribeia ) követelményét, jóval később, Tacitus pedig a sine ira et studio , azaz elfogulatlanság módszertani elvét is hozzákapcsolta ehhez. A tényszerű pontosság követelménye nem fokozatosan épült be az európai történetírás fogalmába: vele született. Folyamatos jelenlétére utaló jelkép, hogy Cesare Ripa 16. századi Iconologiájának Klió-képe, Vergilius értelmezése nyomán, éppen Thuküdidész történeti munkáját tartja a kezében. A 17. század végén Jan Vermeer A festészet című allegóriája is – legalábbis az egyik értelmezése szerint – ugyanebben a formában jeleníti meg a történetírást. Az akribeia tartalma persze az évszázadok során többször is megváltozott. Thuküdidész még a mitológiai történeteket is beleértette, Leopold Ranke a 19. században már csak azt az igényt értette rajta, hogy úgy meséld el a történelmet, „ahogy valójában volt” ( wie es eigentlich gewesen ). Ennek az elbeszélési módnak nemcsak a tények ismerete, hanem természetesen azok tisztelete előfeltétele volt. Bár E. H. Carr, azaz a 20. század második fele óta tudjuk, hogy a történelmi tények ( historical fact ) soha nem egészen objektívek, a tényszerűségének igénye az európai történettudományban a történeti tény fogalmának változó tartalma ellenére is változatlan maradt. A kommunista ideológia látványosan és tudatosan szakított a történelem nek erre a hagyományra épülő értelmezésével. Tabusította a hisztorié politikailag
