Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Pethő Sándor: Botló drót
104 veszélyesnek ítélt témáit, ezáltal az akribeiat ideológiai cenzúra alá vetette, a „harag és elfogultság nélkül” követelményét az osztályharcos pártosságra cserélte . Fagyejev nemcsak esztétikai igényt fogalmazott meg, hanem történetfilozófiai tételt mondott ki, mikor a szovjet íróktól azt követelte, hogy mindenre, amit ábrázolnak, a kommunizmus építőinek szemszögéből tekintsenek. A rombolás Közép- Kelet-Európában főképpen azért volt tragikus, mert a félig megélt történelem korábbi , évszázados, Móricz Erdély-trilógiájából, földrajzilag és kulturálisan valamivel távolabbról pedig Ivo Andrić Vihar a völgy felett jéből is kiolvasható geopolitikai ellentmondásaira épült rá. A 20. század közép-kelet- európai történelme szociálpszichológiai szempontból az egyéni emlékezet és a kollektív narratívák permanens konfliktusaként is leírható. A kommunista ideológia végletekig kiélezte ezt az ellentmondást. A családban mesélt, és az iskolában tanított történelem több generáció emlékezetében feloldhatatlan ellentmondásba került egymással. Amit az egyik helyen megszállásnak neveztek, másikon felszabadulásnak hívták, amit itt forradalomnak, azt ott ellenforradalomnak, amit az iskolában kapitalista múltnak, azt otthon családtörténetnek. A kommunista rendszer emlékezetpolitikája valójában az emlékezés felszámolására irányult, és ezáltal tagadta a történelem eredeti európai fogalmát. A kollektív emlékezetet annak ideológiailag átírt változatával, magát a történelmet pedig egy olyan ideológiai konstrukcióval próbálta helyettesíteni, melyben annak minden korábbi korszaka kizárólag elképzelt, jövőbeli végcélja a kommunizmus felől nyeri el értékét. Az első szovjet katona, aki keletről nyugat felé átlépte Közép-Európa határait, bár politikailag békét hozott, társadalom-lélektani szempontból a félig megélt történelemben szakada tlanul zajló háború új fe jezetét nyitotta meg. Az a közép- kelet-európai, aki nem veszett oda a háborúban, nem menekült el, és osztályidegenként sem veszett oda valamelyik lágerben, hivatalos politikai identitását és elnevezését tekintve egyik napról a másikra elvtárssá, államjogi státusát tekintve állam polgárrá vált. Annak a polgárnak a karikatúrájává, aki az államtól független gazdasági háttér, értékrend, kultúra birtokában akár az állam ellenében is képes polgárként cselekedni. Kultúrája ellen, akár az népi, akár polgári volt, az új hatalom háborút indított, nemzeti önazonosságát, valamiféle ködös, papír- és izzadságszagú internacionalizmusban próbálta feloldani. Mindennapos élettapasztalatává vá lt, hogy az az állam hatalmi funkciója – ezt majd hamar osztályfunkció vá szépíti számára a kommunista terminológia – elnyomja szolgáltató szerepét. Az állam minden tényleges, vagy magát annak képzelő képviselője, a politikai vezetőktől, a buszellenőrön át a házmesterig hatóságként, azaz a potenciális erőszak nyelvén beszél vele. Ezért korán megtanulta, hogy az állam, és annak összes megjelenítője, a hierarchia csúcsától az aljáig, potenciális ellenség számára. Még azok is, vagy csak azok igazán, akik, mint például a rendőrség vagy a határőrizet, elvben egyenesen az ő védelmére hivatottak. Megtanulta azt is, hogy ez az ellenség számára sem jogvitában, sem valóságosan nem legyőzhet ő , ámde ezzel együtt azt is, hogy többnyire kijátszható vagy megvesztegethető. Nem biztos, hogy megfogalmazta, de biztosan meg élte és örökül hagyta azt a tapasztalatot, hogy az államnak való kiszolgáltatottság tuda-
