Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Márai Sándor: Karácsonyi levél
24 Szikra, 3 az írónő és még sokan mások, divatos és divatjamúlt múzsafik. A Krisztinaváros már nem Pest és még nem vidék. Saját élete van, ha nem is olyan tudatosan elkülönzött, mint a Vár lakóinak élete. A magyar költők, akik ebben az időben még benépesítették a budai városnegyedet, testi és szellemi létükben már elrebbentek erről a tájról. Csak a varjak maradtak a Vérmezőn. A Bástyasétányon a vezekelő zarándokok makacsságával végzi esti sétáját a magyar hivatalos ceremónia hoppmestere, Bárczy István, 4 és a kis paloták franciás ablakai mögött meleg fényben világosodnak meg egy elfoszló életforma körvonalai. A Vár régi korcsmájában, a Baltában, amelyet akkor még nem neveztek italboltnak, a citerás cigány hangolja hangszerét és az óvatos budai borisszák itt is, majd mindenfelé, a Rózsadomb és Óbuda korcsmáiban olaszrizlingkészleteket töltetnek a kétliteres ásványvízüvegekbe, mert Peyerl bácsi, aztán Gröschl a Bécsi úton, és Thaler künn Óbudán, mind a szigorú sváb korcsmárosok könyörtelenül becsuknak a szent estén. És az este leszáll ködös árnyaival, zimankós hideg fellegeivel az ünneplő Budapestre. Esik a hó, és az ország némán várja a hótakaró alatt az ünnep harangjelzéseit. A mesterséges országhatárok felett a rádió szava elviszi Kassára és Kolozsvárra a magyar betlehemes énekek üzenetét. Karácsonyt írunk és béke van. Krúdy magányosan ül a London Szálloda söntésében, és lila tintával írja csodálatos prózai dallamainak egyikét. Siet, mert várja a család Óbudán, és rossz a lelkiismerete, mert elfelejtett kisleányának az aranyvasárnapon krisz kindilit vásárolni. Ezért inkább megveszi az őgyelgő kucséber kosarát, és ezzel az ajándékkal siet, az utolsó pesti konflisok egyikén, az óbudai földszintes ház felé, ahol várja a család és várja a közeli halál. Még együtt van minden, amit ismertünk és szerettünk. A konyhákban sisteregnek a tepsik, a pincében homokos földben melegszik a boros flaskó, a szívekben lassan felenged a hétköznapok gondja, és az ünnep előestéjének varázsa árad el egy nép lelkében. Ez a nép mi vagyunk, te és én. Minden hibánkkal, minden erényünkkel, minden csalódásunkkal, félelmünkkel és reménykedésünkkel. És a pillanatban, amikor úgy tetszik, még minden együtt van, amibe születtünk, amiben hittünk, és amit tagadtunk, hajlandók vagyunk megfeledkezni arról a viaskodó félelemről, ami legjobbjaink lelkét minden időben áthatotta. A betlehemes ének reménykedő dallamai csilingelnek a magyar karácsonyi éjszakában, s egy pillanatra nem halljuk azt a fekete zenét, amelyet sorsunk komor öntudata hangszerelt a magyar költők, a látnoki erejű magyarok lelkében. Az idegen szavú népek között egy magányos nemzet lelke egy pillanatra önfeledten eltelik azzal, ami az életében szép volt. Mert volt sok szépség is az életünkben. És amíg emlékezni tudunk, ez a sok szépség, kedvesség, ez az emberszabású magyar élet akkor is eleven marad, ha a valóságban már csak törmelékeit találjuk. Ezeket a törmelékeket és még sok mindent, ami szép és nemes volt az életünkben, gondosan őrizzük meg. Az emlékeinket, egy emberibb magyar élet öntudatát elvenni nem tudják tőlünk. És amíg ez az öntudat él, van miben hinni. 3 Gróf Teleki Sándorné (1864–1937) írói álneve. 4 Bárczy István (1866–1943) jogász, politikus, Budapest polgármestere.
