Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 5. szám - Márai Sándor: Karácsonyi levél
21 Márai Sándor Karácsonyi levél (Szabad Európa Rádió, 1951. december 24.) Beszéljünk most arról, ami az életünkben szép volt. Mert nem igaz, hogy csak bűnei voltak a múltnak. Abban a különös Nemzeti Múzeumban, amit emlékezetünkben építettünk fel, a meglepő, a különös, a visszás emlékek mellett mindig felbukkan az emberszabású, a szívdobogtató, az engesztelő látomása. Nem igaz, hogy csak hibáink és mulasztásaink voltak. Alkottunk is valamit, ami legalább úgy valóság volt, mint a múlt hibái és mulasztásai. Abban a siket magányban, ami a Duna két partján egy népet övezett idegen fajták között, felépült ez a láthatatlan és mégis valóságos Nemzeti Múzeum, amelynek emlékét mindenki őrzi, aki ért magyarul. A torz, a szabálytalan, a kitömött dúvad mellett e Múzeum polcain emberi arcok, emberi szokások, mélyen emberi életformák sorakoznak. Ez mind együtt volt valami, ami több volt, mint egy alakzat a térképen. Ez volt Magyarország? Milyen volt?... Titokzatosan egyéni és különösen összetett. Magyar, sváb, szláv, zsidó állt össze, hogy évszázadok munkájával megépítsen valamit, amihez hasonló magányos és titokzatos történelmi tünemény kevés van a történelemben. Voltak hosszú hétköznapjaink és voltak tünde, bűvös ünnepeink. Voltak nagy hibáink és tévedéseink, de volt valami az életünkben, amire minden idegen, aki megismerte, szomjasan odafigyelt. Egy és másban elmaradtunk, de sok mindenben helytállottunk és előretörtünk. Szerencsésebb népek nagyobb erővel fejlődtek, mi kérlelhetetlen erővel tudtunk megmaradni. Ez a mi titkunk, egy nemzet titkos műfaja. És titkos fegyverünk az emlékezés. Most, amikor a magyar asztalok az ünnepi estére soványan terültek, amikor hidegek a kályhák és kevés lakásban világít a karácsonyfa gyertyája, ajándékozzuk meg magunkat azzal, ami kincseinkből sértetlenül megmaradt. És ezt nem tudják elsarcolni az idegen pasák. Kérem, üljenek közelebb. Beszéljünk csendesen, hogy idegenek ne hallják… Forgassuk vissza az idő óramutatóját tizenöt, húsz évvel. Nem nagy idő, de ez volt a mi időnk. Nem volt hősi idő. De most, amikor megelevenedik emléke, látjuk, hogy emberszabású idő volt. És ugyanakkor, mintha már egy mondakörhöz tartozna ez az idő. Eltűntek a házak, melyekben éltünk, eltűntek az emberek, akiket szerettünk, akikkel vitatkoztunk, eltűntek a barátok és az ellenfelek. Nincs többé az, amit féltettünk. De az egész mégis megmaradt, mint egy látomás, egy eposz víziója. Volt egy Magyarország, amely mindig úgy rémlett, mintha a valóságot Jókai írta volna mesébe. Volt az életünkben valami engesztelő, bűvöletes. Például egy aranyvasárnap tizenöt, húsz év előtt Buda- pesten. Világítsuk meg az emlékezés titokzatos kis színpadát. Egy várost látunk,
