Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Faragó Kornélia: Az erőszak állapota (Sándor Iván legújabb regényéről)
118 Egy voltaképpeni láthatatlan hatalom manifesztálódik a körülmények esetlegességeinek való kiszolgáltatottságokban. A megfigyelés jól ismert társadalma ez, a gyanú világa, jelentéstevőkkel, besúgókkal. A regény plasztikus élményeken át munkálja ki a hallgatás, a sunyítás, a közöny atmoszférikus minőségeit, azt, hogy hogyan vegyül minden emberi közelségbe valamilyen bizalmatlan óvatosság. A félelem ismerete, a félelem és a reménység szakadatlan feszültsége apáról fiúra száll, a szüntelen veszély várakozási tere a generációk közös tartózkodási helye. Ehhez adódik hozzá az általános készültség ben megélt, meglehetősen paradox tapasztalat, miszerint „minden szükségszerű, de nem lehet rá felkészülni” (108.). A világot voltaképpen az erőszak folytonos potencialitása tartja lendületben. A narráció az erőszak formátlan áramlását a figurális élményeken és emlékezeteken keresztül rendezi el. Nem tudni, melyik a nehezebb tapasztalat, a már elviselt, vagy a továbbra is szüntelenül fenyegető erőszak, a várható ra való folytonos készenlét, az az idegtépő bizonytalanság, amelyet szinte az abszurditásig fokoz a paranoiás hatalom bizalmának ingatagsága. Annyi bizonyos, hogy mindezek a fantáziálás ösztönzői, a sok bizonytalanság nagymértékben stimulálja a képzeletet. A kiúttalanság abból is látszik, hogy a bizonytalanság ellenében remélt idők se tűnhettek soha biztatónak, hiszen a mindenkori jövőhöz való viszonyt régtől fogva a „határozottságok idejé”-nek azon jóslata tölti ki, amely szerint „vasba öltözik a világ” (202.). Úgy tűnik, hogy minden a tudatosnak mondható sodródások műve, hogy az egyéni sorsok mikroszintű megjelenítés é vel szerveződő elbeszélés ezeket a sodródásokat helyezi el a háborús állapotok jelenében, de az emlékek és remények hálójában is. Sok múlik azon, hogy a regény hogyan kommunikálja a múlt felderíthetetlenségének és elbeszélhetetlenségének mára kissé megfáradt problémáját. Kifejezett törekvés tapasztalható a hallgatás történetének megformálására is. Minden síkon olyan súlyos történések zajlanak, hogy óhatatlanul felvetődik a nyelvi kompetencia alkalmatlansága az élményanyag megfogalmazására. Ami megtörtént, nem törölhető ki az időből, de különös hangsúly esik arra, hogy ami történt, az mindig más, mint ami ebből elmondható. Olykor még azok a dolgok sem tűnnek nyelvileg megformázhatónak, melyeket már egy bizonyos távlatból közelíthetnének meg az alakok. Lényeges, hogy a szereplők nyelvi viselkedéskultúrája harmonizál a szikár és lényegretörő hangnemű narrációval, s a kettő együtt viszi színre a történések kor ának beszédrendjét. A nyelvről való szemlélet kibontakozását leginkább a párbeszédes kérdések indukálják. A kifejezhetetlenség t ényét pedig a „nem tudtam beszélni róla” típusú kijelentések közvetítik. A kimondatlan benyomások együtthatója a verbális megnyilvánulások kudarca, annak a felismerése, hogy „vannak dolgok, amire nem adnak magyarázatot a szavak” (143.). Egy magyarázathiányos valóságközegben pedig nincs más, mint a folytogató csüggedtség. A zaklatott idők, a hiábavalónak érzett védekezések közepette , az emlékezés képes valamiféle megnyugtató érzést előhívni. És olykor az álomreflexiók, a k épzelgések, az átváltozási vágyak szabadsága, a mindig másnak lenni óhaj tere, a mások helyzetébe való gondolati belehelyezkedések, a színjátékosi lehetőségek. Azt kell játszani, ami van, színházi mutatványként újrafogalmazni a bibliai állítást, miszerint „a gonoszság elterjedt a földön” (109.), hogy az előadás nézője, illetőleg a regény olvasója ebben a tényben ismerjen magára. Szerzői döntés eredményeként a regényt ezúttal is a m ódszeresen alkalmazott személyi tagolódás szervezi, oly módon, hogy a szereplők és a figurális helyzetek egymás számára való kölcsönös relevanciája is működésbe léphessen. A regény alapvető törekvése l ényegi tagoltságukban megragadni a történéseket, a gyorsulásokat, a lassulásokat , kitapintani a kereszteződéseket, azt, hogy a többféle időpontban és helyszínen, formál ódó alakokho z milyen mértékben és milyen értelemben tarto zik hozz ájuk, ami megtörtént velük , ami a
