Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Borsodi L. László: A Rilke-költészet tárgyias intellektualizmusa Baka István fiatalkori verseiben
77 falak eltérített színe a másik / napszak egébe – ülök s tanitom magam: í gy a magányt is / könnyű átforgatni a nembírt, távoli lányba, / s nemcsak a vágy, az elégült bánat is hamvad az élet- / tűz örömében – mondom még – ha magadra találsz a / dolgok önértelmén újólag, a benned erősebb, / sodró lét örökös biztonságú tavaszában.” Ebből a költői-esztétikai biztonságból érthető meg az utolsó, az átlírizált publicisztikai stílusú XV. részből kiolvasható, egyébként ugyancsak Rilke költészetében gyökerező halálfelfogás is, amely nem az élet végét, nem pusztulást és értelmetlenséget jelent, hanem az élettel egységben teljességet, kiteljesedést, ugyanis a Vietnamban harcoló és eleső katonák sorsára így reflektál a lírai hang: „Ó, szomorú küzdők, milyen értéket bir az élet / bennetek! – értelmét az izmos egekbe röpíti, / mert a teljesség aratott diadalt a halálon / elvállalva a végtelenül szépet. S ti egyenként / új életre bocsáttok a megsemmisülésben / önnön szívét ismételte a föld (a megértett) / mindünkért szomorúan megharcolt ügyetekben.” A vers tizenötödik sorától azonban kiderül, hogy a napi hír és annak – egyébként leegyszerűsítő – reflexiója példázat, a beszédhelyzet ugyanis itt megváltozik, és a lírai én Edithez fordul, ahhoz a múzsához, aki a Margit című elbeszélés és a Kövek című versciklus ihletője. 20 Az egyes szám második személyű versbeszéd elsősorban az önreflexió lehetősége: „És te is: elnehezült szavaimba fuló, ki a földet / oldottad mosolyodba; Edit, hadd mondom először / s már búcsúzva e névvel járó, drága vidéket…” Először mondja ki a Kövek ben az Edit nevet (és többé nem fordul elő a költészetben, sem az ifjúkori versekben, sem a kanonizált poétikában), és búcsúzik is tőle: búcsú ez nemcsak az ifjúkori szerelemtől, hanem induló költészete ihletőjétől, a múzsától, és – joggal fogalmazhatunk így – attól a verseszménytől, ami nyilvánvaló módon a rilkei– cézanne-i költői-festői hagyományban gyökerezik, de ami nem hiba, sőt: a kezdő költő nagyon fontos iskolája, a szavak mint tárgyiasságok között sínylődő költő pokoljárása, amelyből megszületni látszik még nem a tiszta esztétikum, de mindenképpen a tiszta esztétikumért folytatott küzdelem mint költői magatartás ideálja, megszületőben van az a hang és költői világkép, amely Baka István, a 20. századi magyar költészet egyik legjelentősebb poétikájának a sajátja. Ez a költői hang, ha még nem is annyira kikristályosodva, ha még nem is a költői hitvallás erejével, de már sejti, érzi és érzékelteti, hogy „csak a szavak” maradnak, de hogy van-e megváltó, isteni szó, van-e megváltás a kérlelhetetlen halál ellenében vagy azon túl, a kérdés nyitott marad: „Drága: a természet vagy, biztos pont e halállal / zsúfolt létben, a testvérgyilkos, durva haragban. / Győz a halál az emberen? ilyen súlyos öröklét / mindenségre emelt rohamán is? Késik a válasz.” A válasz, a válaszlehetőségek újabb és újabb rétegeit a tovább íródó költészet és életmű körvonalazza. 20 Vö. Solymár Imre: Baka István diákkora, s „legboldogabb” esztendeje, 1965 , 21.
