Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Borsodi L. László: A Rilke-költészet tárgyias intellektualizmusa Baka István fiatalkori verseiben
76 felfedezni, amelyről – hasonló összefüggésben – Fried István a következőket írja: „Az emlék(ezet) nem pusztán az elfelejtésre ítélt felidézése, hanem viszonyok-viszonyulások fölerősödése is, itt a múlt olyan jelen , amely a kimondandóban, a megfogalmazásra készülőben artikulálódik. Mert lezáratlanságában a folytathatóság mellett a szüntelen újrakezdést igényli; az egyszer volt egyszeriségét a változatokra való fogékonyságával fokozza többértelművé, ennek következtében olyképpen nyitott szerkezetű, hogy egyszerre teszi lehetővé a folytatást és az újrakezdést, még pon- tosabban: minden folytatás egyben újrakezdés kísérlete, és mindegyik újrakezdés (…) folytatás is. A világ mégsem csak körforgás, inkább metamorfózis, nem ugyanaz, talán csak a hasonló tér vis z- sza.” 19 Az emlékezet játékában létrejövő, metamorfózisaiban megragadható világ áttűnéseit, kétarcúságát, ambivalens voltát körvonalazza – ami teljességnek ígérkezik, az más nézőpontból a teljességre való vágyakozás falakba, határokba való ütközésének bizonyul: „még rejtőzik a baj mosolyodban / s kedves szó csordul meg a társult ajkon, a rácsos / tompa fogak közt már hívó sikolyával a csóknak”, hogy aztán „a nyújtott kéz csak a semmit” tördelje, és a „virrasztó érzék a magányba taszít csak, / perzseli értelmetlen igéket forrva a bensőt / most csak emésztő ösztönöket” . A remény azonban nem mond le az egészre való vágyakozásról, amely a részek töredékein át, vagyis szavak által eljuttathat az esztétikai magatartás öröméig, a tiszta látvány nyújtotta katarzisig: „Ha a szél a magányos / vásznat eléri s a változtában a töb- bire sejlő / rész meg a boldogságot bírja a tiszta egészben: / sorsod alól, ha reményben is, érzed már, a kiváló / és arcát tanitó önerő hogy készül a vágyó / távoli szívbe zuhanni. / Magába emel fel a lát- vány.” Itt talán annak a filozófiai általánosításra való törekvésnek lehetünk a tanúi, amelynek értelmében – akárcsak Rilkénél Az áhítat könyvé ben – a beszélő háttérbe vonásával magának a poétikának a mitologizálása érhető tetten, amit Baka István a későbbiek során teremt a részekből egésszé, részeken az egyes verseket, ciklusokat, szerepjátékokat, egészen a teljes poétikáját értve, amelyben ezek a részek egységes világgá komponáltatnak. A XIII. rész a fentiekkel összefüggésben úgy olvasható, mint annak a tudatosítása, hogy éppen hol tart a kibontakozóban levő költészet abban a folyamatban, amely a teljességre való törekvés rögzíthetetlensége miatt gyakran a részt látja egésznek, az elérhetetlent beteljesedettnek. Ennek felismerése és az ebből fakadó csalódás a vers központi gondolata, az, hogy az egy mindig átváltozik, sohasem azonos önmagával, éppen ezért az egésszé alkotás folyamata gyötrelem, ugyanakkor a költői nyelv megértése önmegértés is, ami majd Baka egész költészetének visszatérő témája, alaphelyzete lesz: „furcsa terében az ismé- teltnek egészen / más arc forrja ki arcod ”; „(mintha tükörbe röpíted a kéznek kézre felérző / vágyait – elnyernéd? másult viszony az már.) / Í gy a szabály: a mindben túlravivő lehetőség / percenként fordítja magát egy más tapadásba.” Mintegy ráerősítve a XII.-re, a XIV. rész tanúsága szerint éppen a szemlélődő, az esztétikai magatartás, végső soron a nyelv, a költészet, az irodalom az, ami eljuttatja a beszélőt oda, hogy – mint egy Rilke-tárgyversben – a látványból létrejöjjön az a többletjelentés, az az elvont szemlélet, ami aztán Baka egész poétikájának költői-emberi hitvallásává válik. A költői nyelvnek arról a képességéről van szó, amely az esetlegest, a töredékest, a részlegest átesztétizálva nem változtatja azt teljességgé, egésszé, de megérteti, hogy a költészet – önreflexivitásában hordozva az egység képzetét – úton levés valami felé, legyen az a teljesség, ami, lehet, éppen ennek a folyamatnak az egyes stációi révén, verstől versig haladva maga a költészet. Ennek az eszményi költészetnek az alapjai a Kövek , a kövek a versek, amelyek esetlegességükkel együtt az eszményi Baka-poétika egészét képezik, annak teljessége felé gravitálnak . Íme, a mindent átesztétizáló költészetbe vetett hit: „ Í gy szeretem – ha e széles, egész falon átszaladó, nagy / ablak esővert csillámlásra szakítja az arcból / mássá lenni kivánó szemnek a tájat e késő, / esti vizekbe verődő órán, horgad a rendet / még kereső 19 Fried István: Baka István „benső világtere” , 109–110.
