Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Borsodi L. László: A Rilke-költészet tárgyias intellektualizmusa Baka István fiatalkori verseiben
75 juttathatná el a szemlélőt a most „még csak tükörben, homályosan látunk” (1 Kor 13, 12) állapotából a másik által önmagához, a címbeli metaforikus kép, a kő tiszta súlyáig, a tárgyig, amely maga a név, a szó, a lét lényege: „Ám, ha magában, nyűg nélkül sugarazva a létet / jár-kel a véle hajladozó tájat felidézni; / úgy forgatja a látványt: legtisztábban az értés / tükre emelné önszívét érinteni benned.” A X. rész szerint a boldogság és a bánat szubjektivitása kettősségében megképződő hártya ellenében – amely a dolgok lényege szerinti megértést lehetetlenné tevő szubjektív megközelítésnek a metaforája – a szó mint név és tárgyiasság hozzáférhetővé teheti mindazt, ami lényege szerint emberi, és ami a szavakba vetett hit okán lényege szerint Baka költészetének az alapja, ami tehát a költő feladata: „a tőlünk / küldött szó új összhangot menekít a leomló / fátylat tartani – mit kezd szálanként? / hiszen úgy vált / szebbé: mintát szőve magábol. Az emberi szívben / még szorosabb a hasonlat: felszabadítjuk egészét.” Vagyis – akárcsak Rilke tárgyverseiben – a konkrét, tárgyiasságként értett szóból (amely kultúra, hagyomány, vallás, mítosz, történelem és annak át-, továbbértelmezése, tehát magatartás is) nyílnak meg a létnek azok a dimenziói, amelyek az egzisztencia határvidékeit kijelölik, esetleg annak értelem- és értelmezési lehetőségeit is megvillantva. A XI. és a XII. rész monológjai azonban arról tanúskodnak, hogy a megértést és vis zszazuhanást jelentő játék (ld. VI. rész) a kedves, a tárgyiasságok, vagyis a szavak általi önmeghatározásra vágyó, az isteni szót megtalálni akaró, magával és a körülményeivel vívódó-vergődő beszélő számára állandó küzdelem marad. Mindkét részben a monológban helyet kapó egyes szám második személy önmegszólításként vagy általános alanyként értelmezhető. A XI. részben a művészet, a költői szó által bejárható útról, a létező, ám csak alig észrevehető csodáról ad hírt a lírai én, érzékeltetve, hogy megtapasztalása elválaszthatatlan a szenvedéstől, sőt szükségszerű, mint ahogy valóban az is marad Baka egész poétikájában: „Mondd hát! mily csoda terhétől nehezült meg az élet? / érlel a fájdalom? áthall- gatja magát a zenébe” . Tulajdonképpen a zenének, a költői szónak a fájdalmat átesztétizáló képességéről van szó: „durva habarcsból karcsú tornyai dőlnek / át a viszonzott létbe: az ég párás magasába.” Ez azt is kifejezi, hogy a szó mint tiszta tárgyiasság nem fedi vagy nem fedheti fel könnyen önmagát az őt kimondó szó esetlegességének, fájdalmának artikulálása, költői témává való tétele nélkül. Míg ez a megállapítás elsősorban nyelvfilozófiai jellegű probléma, a költői mesterség felől is van magyarázata: a szó mint tiszta tárgyiasság, mint Baka- vers még azért sem szólalhat meg (egyébként érthető módon), mert még letisztulatlan a versbeszéd (képalkotás, mondatkezelés), és gyaníthatóan a hexameterhez való görcsös ragaszkodás helyenként a megértést is nagyon megnehezíti: „Ó, csak a szemlélet porlasztja a bánat hasonló / ékeivel kirakott, de – ha gazdagsága azé is – / szívben visszaverődő, ellentámaszu gondját.” Innen még hosszú, ám alapjait már tudatosan építgető, irányait világosan láttató út vezet addig, amíg Baka István költői nyelve – a techné felől – letisztultan szólaltatja meg azt a nyelvfilozófiai, a költőszereppel összefüggő dilemmát, aminek alapja az isteni nyelvre lelés, ami (mint ismeretes) teljességében nem érhető el soha. Az állandó remény, a költőszerep lényegét jelentő, hősi pózok nélküli – tehát Ady költői magatartásától mentes – mégis-morál itt sem marad el: „s ha szemlélet kisegít a szabadba: / enyhít minden erővel képlő hajnal, a vágyott / újra felismer, ha nem, bírd, akkor megtöri… / megbontod a reggeli kévét, / s fényei értésébe fogannak a drága szemekben” . A XII. rész monológjában már csak egyszer tűnik fel a második személy, inkább a világot, a szót már-már személytelenül elemző elme hangja hallható, aki a világot, nyelvet újabb összefüggéseket létrehozó, állandóan újrarendeződő formák viszonyrendszereként értelmezi: „Sűrüsödő felhőgomolyoktól hervad az árnyék, / élessé – komorabbá gyűlve tolulnak a térben / megszakitott vonalak s új renddé öltik a tárgyak / szárnyukkal lehasított, biztonságos egészét.” Ebben az állandóan újraformálódó világban az emlékezet metaforizációját vélem
