Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Borsodi L. László: A Rilke-költészet tárgyias intellektualizmusa Baka István fiatalkori verseiben
73 alak még nem vált el egymástól.” 16 Az „egymásban ismerünk magunkra” rilkei elv szerint – a létbizonyosság semmiféle esélyével nem kecsegtetve – így válnak a tárgyiasságok, vagyis a szavak a maguk mitológiai, történelmi, irodalmi holdudvarukkal együtt a szubjektum egzisztenciája átvilágításának lehetőségévé. 17 Akár a távolságuk okán egymás felé gravitáló, majd egymáshoz koccanó és ezért egymás érdes felületét sértő-simogató kövek, úgy kap formát a ciklus további részeiben az egzisztenciát jelentő én-te viszony. A VI. rész első két sorának metaforikus leírását monológ követi, amelyben a játék forgandósága, változékonysága a férfi és női princípium egymásra találása lehetetlenségének a metaforája, hiszen a játéknak a maga változékonyságában, különbözőségeiben való megnyilvánulása eltakarja azt, ami a rejtett, ám jelenvaló egy : „Voltunk egyezik (…) mégis a játék / más arcot fordított tőlem drága szemedbe. / (…) hiszen úgy elrejt a különbség. / Nem lehetett – így perdül a játék: érteni, aztán / visszazuhanni. / A köztünk bomló tárgyi valóság / csápjai álcát dobnak eléretlen sziveinkre.” A játék értés és önmegértés, de nem végső bizonyosság, tehát – az V. részről kifejtett gondolatmenettel összhangban – a költészetet is metaforizáló játékban mint a szubjektum másik általi önmeghatározási kísérletében sincs megnyugvás, hiszen a szavak mint tárgyiasságok válnak álcává, eltakarva a szavak mögötti, a beteljesülést jelentő isteni szót, amelyért „csak a szavak”-kal küzd Baka egész poétikája. Az ezzel való szembesülés fájdalma és a nyelv által megszólaltatható, de közvetlenül (még?) meg nem ragadható teljesség miatt szorongó-örvendező hang zárja a verset: „Teljes voltra emelkednék – a napok leszakítják / s más formába gyürik. Mindenben győz a középszer. / Mondd! elegendő tudni a voltod, s azt, hogy enyém vagy / minden láttomban, mint éreznék: a világra / válaszadásul? S mert az öröm vagy a súlyos / léptek előtt (szemlélni, megérteni, járni a földön): / biztonság is – ilyen hát minden emberi. Tőled / száll a tudás: átlényegüléssel a szívedet adni, / átszárnyalni a dolgok értelmes menetébe. / Bennem egész vagy s így növekedsz: bol- dog bizonyosság. / Értelmes csoda létünk: fájdalmunkba öröm tép / izzó fészket az értés túlfeszitett gyönyörének.” A VII. rész hexameterei mintha Rilke IX. Duinói elégiá jával folytatnának párbeszédet. A német költő versében a következőket olvashatjuk: „mivel Ittlétünk sokat ér, s ami él, úgy látszik, / mind, a Tünékeny, minket akar, szüksége / van mireánk. A tünőbbekre. Csak egyszer , / egyetlenül, s azután nem. És mi is éppígy: / egyszer csupán . Soha többé már. Azonban / ez az egyszer-volt Lét bárha egyszeri is csak: / éltünk e földön, és ezt senki se vonja vissza talán. // S így, hogy ezt végbevihessük, nógatva magunkat, / egyszerü két tenyerünkbe fognánk be a létet, / túlterhelt pillantásunkba s a néma szivünkbe. / Egy akarunk vele lenni. És kinek adnánk? Végleg / őriznők, ha lehetne… Ó, de egy más Vonatkozásba, / át, jaj mit vihetünk? Mit lassan itt megta- nultunk: / látásunkat sem, s ami itt történt. Jaj, semmit. / Szóval, a kínjainkat. Szóval főleg azt, mi nehéz, vagyis hát / hosszan átélt szerelmünk gyötrelmét, azt, mi / el sose mondható. De később, / csillagi körben mit ér ez? Jobban mondhatatlanok ők. / Mégis a vándor a csúcsról a völgybe kezé- ben / nem valamely mondhatlant hoz le nekünk, maroknyi földet, / de a tiszta, kiküzdött szót, a kék meg a sárga / enciánt.” (Szabó Ede ford.) A Kövek VII . részében – ha még áthallásosan is, de a teljes poétikában kitapintható költői magatartás alapját, a költészet egységességét jelentő szavakba vetett hit krédóját körvonalazva – megalapozódni látszik az, amire a Baka István költészetének végpontját jelentő November angyalához című kötet versei ráirányítják a figyelmet, vagyis „a századelő versszerűségének továbbépíthető, továbbírható gondolatiságára: a tárgyak és jelenségek világának költői elrendezhetőségére” , és ezen keresztül „a külső, a »nagy« világnak nem pusztán »leképezésére« a belső, a »kis« világ számára, hanem a 16 Fried István: Baka István „benső világtere” , in: Uő: Árnyak közt mulandó árny . Tanulmányok Baka István lírájáról , Tiszatáj Könyvek, Szeged, 1999, 109–139., itt: 109. 17 Vö. i. m. 110.
